I. Otto az Olümposzról

Amikor a Ta Nea nevű napilap tavaly év végén arra kérte olvasóit – szokás szerint – szavazzák meg, ki lenne a legérdemesebb az "Év görögje" címre, a viccesebb kedvűek csalást emlegettek, mondván: mit ér az a verseny, amely csupán egy esélyes kandidálót tud felmutatni, ráadásul a "pofa" még csak nem is görög, s nagyjából olyan szinten beszéli Zorba nyelvét, mint egy átlagos német turista kéthetes krétai dorbézolás után. Persze a felháborodás művibb már nem is lehetett, mert hát ki lenne érdemesebb a titulusra – kérdezgették – mint "Otto király", azaz Otto Rehhagel, aki nem tett egyebet, "csak" az Eb-ken és vb-ken addig egy meccset sem nyerő futballválogatottal Európa trónjára ült.
A sors furcsa fintora, hogy ez napra pontosan a "berni csoda" – nekünk tragédia – ötvenedik évfordulóján történt, olyan válogatottal, amelyet a torna előtt jószerével mindenki a "futottak még" kategóriába sorolt.

Rehhagel egyébként – felkészültsége alapján – a német együttest is dirigálhatta volna, csakhogy amikor a heti szabadnapjait alig győzte megszámolni, a szövetségi tudorok nem kértek a rigorózus, stílusában porosz káplárt idéző edzőből. Pedig – különösen most, hogy a közelgő hazai rendezésű vb előtt Németországnak nincs igazán ütőképes válogatottja – talán a vállukon vitték volna haza, ha Otto király a megkeresésükre nem mutat nekik fityiszt, tettével hitetlenkedésre kárhoztatva még a "császárt", Franz Beckenbauert is. Na ja, egy halhatatlannak (ennek "jeleként" a görögöktől a legnagyobb mitológiai hős, Héraklész után a Rehaklész becenevet kapta) egyrészt mindent szabad, másrészt kölcsönkenyér visszajár – de erről később. Mindazonáltal a esseni csonka bányászcsaládban (apját a második világégésben vesztette el) felcseperedő Ottónak az átlagosnál is kacskaringósabb utat kellett bejárnia, míg a futballtrénerek Pantheonjának megbecsült tagjává vált. Noha játékosként sem bajnokságot, sem kupát nem nyert, s a válogatottnak sem volt soha tagja, markáns figuraként maradt meg az emberek emlékezetében: visszavonulását – amelyet 34 évesen összeszedett térdsérülése siettetett – követően is szikár, lehetetlent nem ismerő, bivalyerős, elpusztíthatatlan védőként aposztrofálták.

Keservesre sikerült tehát a befejezés, s döcögve indult az újrakezdés, immár edzőként: noha 1980-ban a Fortuna Düsseldorffal DFB-kupát nyert, az évtized elejéig csak "szükségtrénerként" emlegették, akit oda hívtak, ahol égett a ház. Ám miután a tűzoltómunkát elvégezte, azaz hosszabb-rövidebb idő alatt gatyába rázta a társulatot, már fogadhatta is az "Auf wiedersehen"-t – eme periódus lezárásaként utoljára éppen a tőle elforduló Fortunától.
Illetve, az a másik, az immár "családtag" istennő éppen ekkor fogta csak igazán kézen…

Otto első királyságának alapítása 1981-re tehető, ekkor került – másodszor – a Werder Bremen élére, s 14 éves munkálkodása alatt a Hanza-város együttese európai hírű alakulattá nőtte ki magát, amit két bajnoki cím, két kupagyőzelem, és az 1992-es KEK-siker fémjelez.
Szerencse, hogy korábbi véleményét átírva nem vonult viszsza 50 évesen a kispadtól, habár a pályája kezdetén tett kijelentés átgondolása ("Dióhéjba zárja magát az, aki az ötödik iksz után sem tudja letenni a lantot, és tovább edzősködik. Persze ha jól keresel, legalább azt elmondhatod, hogy luxusbörtönben élsz…") elsősorban karaktere miatt ér fel kisebb csodával. Merthogy Otto precíz, céltudatos, a miértekre tökéletesen lecsupaszított, racionális válaszokat kereső és adó, éppen ezért kissé szürke figura. Ráadásul kerüli a felhajtást.

Ezek alapján joggal kérdezhetik, miként lehetséges, hogy 1995-ben elvállalta az akkoriban (is) sztárlabdarúgók garmadáját alkalmazó, s ezért FC Hollywoodként emlegetett Bayern München vezetését? Nos, talán mert még Otto is esendő volt, s alighanem a feladatban rejlő lehetőségek is elkábították: ha a névtelen Werderből nagy csapatot épített, akkor a Bayernnel…

Hatalmasat tévedett, ami megszégyenítő bukásba torkollott. Legalábbis kevesen mondhatják el magukról, hogy az UEFA-kupa-döntőjének előestéjén, a Nou Campban aratott győzelem után kötnek útilaput a talpára. Franz Beckenbauer nem volt szívbajos, a játékosok által gyakran palira vett szakembert menesztette, a babért learatta, majd mosta kezeit. A bajorokba tehát beletört a bicskája a kezére bízottakhoz hasonlóan konok és öntörvényű Rehhagelnek.
Igaz, miért is járt volna sikerrel olyan területen, amelyen világéletében idegenül mozgott?
Az ő brigádjai szürke, ám tökéletesen megbízható eminenciásairól voltak híresek, a Bayern ugyanakkor tele volt "művészszel", akikből képtelen volt engedelmes hadsereget gyúrni. Az ottói mottó megegyezik a dumas-ival, avagy: mindenki egyért, egy mindenkiért: "Nálam nincsenek csillagok, az én csapatomban emberi lények futballoznak – ismertette ars poeticáját a görög válogatott átvételekor. – A görög labdarúgók eddig azt tették, amihez kedvük volt, mostantól azt teszik, amit én mondok nekik."

Felszedve a Bayernnél elejtett szálat, illik néhány szót ejteni Otto második, kaiserslauterni illetőségű királyságáról. Ide is visszatért, játékosként az Aranycsapat bekkje, Lóránt Gyula pallérozta a "vörös ördögöknél", akikkel három évtizeddel később, immár Lóránt helyén (ám Hrutka János és Szűcs Lajos személyében magyarokkal az együttesben) bajnoki címet ünnepelhetett. Hogy 2000-ben – közös megegyezéssel – miért vettek egymástól mégis búcsút a felek? Kis csúsztatással maradjunk annyiban: azért, hogy Otto létrehozhassa harmadik birodalmát Görögországban, ahol feleségével (s egyben titkos tanácsosával), Beathéval tavaly július óta nem csupán él, de uralkodik is, tiszteletbeli görögként. "Azt hiszem, én vagyok ebben az országban az egyetlen, akinek elnézi a rendőr, ha a buszsávot használja" – mondta egy évvel ezelőtt, s e kijelentés igazságtartalmát alighanem az sem befolyásolja, hogy a vb-selejtezőket – micsoda blamázs! – elbukta az aktuális Európa-bajnok…

Évtizedes legek

1978: a Bundesliga legnagyobb különbségű veresége az ő nevéhez kötődik: Mönchengladbach–Dortmund 12–0. Rehhagel ekkoriban a vendégeket irányította.
1988: a bajnok Werder 34 forduló alatt csupán 22 gólt kapott, ami Bundesliga-rekord.
1998: a Kaiserslautern egyedülálló módon újoncként aranyérmet szerzett a Bundesligában.