Távol, mégis egyre közelebb

Immár több mint húsz esztendeje hajlamosak vagyunk úgy tekinteni Afrikára, mint az elgépiesedő labdarúgás reménybeli megváltójára, valamiféle „tartalék Brazíliára”, a szambásoknál ugyan szomorúbb tekintetű, de a lábukban mégiscsak mágikus tudást rejtő, kiváló testi adottságú futballisták tárházára. Varázslatban reménykedve várjuk a kétévente esedékes – „törvénytelen időpontban”, az európai tél és idény kellős közepén jelentkező – kontinenstornát, ezért aztán törvényszerű, hogy a három hét elteltével némi hiányérzet üli meg a lelkünket.

Afrikának talán még sohasem volt egy időben ennyi kiváló, neves európai klubokban fontos szerepet betöltő labdarúgója, ennek ellenére igazságtalan a lécet az égbolt közelébe helyeznünk. Mellékelt grafikáink – amellett, hogy érzékeltetik a lassú felzárkózást – megerősítik ama történelmi közhelyet, hogy a későbbi indulásból származó hátrányokat a labdarúgásban sem egyszerű ledolgozni, különösen ha figyelembe vesszük a kontinens legtöbb országát sújtó borzalmas szegénységet. Nem véletlen, hogy a jelen két legnagyszerűbb afrikai labdarúgója, a kameruni Samuel Eto’o és az elefántcsontparti Didier Drogba szabályszerűen elcipelte magával Afrikába milliárdos főnökét, Joan Laporta Barca-elnököt, illetve Roman Abramovics tulajdonost és José Mourinho menedzsert a Chelsea-től, hogy lássák és egy pillanatra se felejtsék el, csapataik ékességei honnan emelkedtek ki.

„Az emberek sokszor fehérekként kezelnek minket, mert van pénz a zsebünkben. De nem, mi Afrikából jöttünk, borzalmas, gyakran háborús körülmények közül. Viszont nem a fákon élünk. Mindenkinek látnia kell, hogy Afrika fejlődik, ott is vannak szép házak, szuperjárgányok, jól működő bankok, intelligens emberek” – érzékeltette helyzete bonyolultságát, az előítéletek elleni harc fontosságába vetett hitét Eto’o.
Drogba és Eto’o, ahogyan vártuk, kulcsszereplője volt a tornának. Kicsit sajnálhatjuk, hogy már a negyeddöntőben szembekerültek egymással – de így legalább, megelőlegezvén a remek pénteki finálét, két dramaturgiai csúcspontja is van e három hétnek. Mint emlékezetes, tizenegyesek döntöttek a továbbjutásról, és bár egyáltalán nem mindegy, hogy éppen Eto’o rontása eredményezte Drogbáék sikerét, megegyezhetünk abban: Kamerun és Elefántcsontpart jól teljesített, az európai mérce szerint is. Bízvást tekintheti példának őket az egész kontinens: szervezett a csapatjátékuk, egy pillanatra sem feledkeznek meg a védekezésről, ugyanakkor kifogástalan technikai képzettségük lehetővé teszi a villámgyors támadásvezetést, továbbá nem szenvednek hiányt karizmatikus vezéregyéniségekben.

Didier Drogbánál érdemes megállnunk egy pillanatra, hiszen manapság kevés a hozzá fogható „pályán belül és kívül egyaránt vezér” labdarúgó – nemcsak Afrikában, hanem az egész világon. Elefántcsontpart azzal a céllal érkezett Egyiptomba, hogy fityiszt mutasson a vb-kvalifikációját a szerencse számlájára íróknak, a Szenegál, Kamerun és Nigéria után siránkozóknak, és az utóbbi kettő kiejtésével ez tökéletesen sikerült is. Nem kis részben azért, mert Drogba tisztában van helyzetével, és tökéletesen el tudja látni feladatát: Henri Michel szövetségi kapitány a partnerének tekinti, ha a taktika finomításáról van szó; a társai felnéznek rá, hiszen ha gólt kell lőni, azt teszi, ha a diadalt ünneplő kórusnak vezérénekesre van szüksége, azt is vállalja. Az ellenfelek tisztelik, mert ő is tiszteli őket, a média issza a szavait, a közönség meg rajong érte. Marseille-t már másfél éve elhagyta, de az Olympique igényes szurkolói még mindig őutána sírnak – pedig mindössze egy esztendőt töltött náluk.

Pozitív élménnyel szolgált az „elefántok” döntőbeli ellenfele is. Egyiptom nemcsak példás házigazdája az eseménynek, hanem lendületes, szervezett, szimpatikus csapatot is képes volt kiállítani – az elődöntőbeli lecserélése miatt hisztiző Midónak ezennel bocsássunk meg –, dacára a helyi szakírók előzetes kishitűségének, még aranyérmes is lehet. A Pascal Feindouno köré épülő guineai válogatott egy-egy mérkőzésen bemutatott technikás örömjátéka az afrikai futball legszebb hagyományait idézte, és a két vb-indulót kiejtő Kongói DK előtt is megemelhetjük a kalapunkat – kár, hogy a futballisták bérvitája kissé hangosabb volt a kelleténél.
A kongóiak sztrájkfenyegetésével az afrikai futball árnyékos oldalára érkeztünk. Két patinás futballnemzet, Marokkó és a 2010-es vb-t vendégül látó Dél-Afrika válogatottja mintha ott sem lett volna a mezőnyben. Az érdekeltek pechjére honfitársaiknak azért feltűnt, mit műveltek – ne legyünk igazságtalanok a futballistákkal, pocsék szereplésüknek a vezetők folyamatos kapitányválsággal „ágyaztak meg”.

Ami a szervezettséget illeti, sok jót nem írhatunk a nyári vb-indulókról sem, Angola, Togo és Ghána a csoportjából sem jutott tovább – különösen az utóbbi kettőtől várt többet a közvélemény. A togóiak a vezérnek várt gólzsák, Emmanuel Adebayor és Stephen Keshi szövetségi kapitány torzsalkodása révén állítottak magukról komor emlékművet – beszélik, a vezetők máris szemet vetettek a Kongói DK-tól elköszönő Afrika-specialista kapitányra, Claude Leroy-ra. Ghána abban reménykedik, hogy az ezúttal hiányzó Michael Essiennel – Afrika legdrágább futballistájával! – és Muntarival jóval erősebb lesz a nyáron. Tunézia tulajdonképpen emelt fővel búcsúzott, de címvédőként mégiscsak méltatlanul idő előtt – nem beszélve a Guinea elleni, tét nélkül is fájdalmas 0–3-ról. Az „elefántokat” fentebb már dicsőítettük, de az ő világbajnoki szereplésüket meg „rajtuk kívül álló okok” nehezítik: halálcsoport, Argentína, Hollandia, Szerbia-Montenegró… Nagy kérdés, hogy az egyáltalán nem elképzelhetetlen azonnali kiesés összeroppantaná-e az egyébként is zavaros politikai helyzetű ország futballját. Gyanítjuk, igen.
Az állandóság, a kiszámíthatóság jó ideig nem lesz e mostoha sorsú országok mindennapi élménye, már csak történelmi okokból sem, márpedig azt a saját, magyarországi példánkon is látjuk, milyen hatással van egy egyébként aranybányaként is üzemeltethető sportágra, ha a megfelelő gazdasági környezet megteremtésére hivatottak határozatlanok.

Ezt tudván is állítjuk: Afrika labdarúgását lenézni ostobaság. Igaz, a jövő futballjának bölcsője sem a piramisok tövében vagy a szavannák selymes füvén ring, legalábbis nem csak ott – ennek ellenkezőjét állítani merészen romantikus túlkapás lenne. Maradjunk annyiban: Afrika egyelőre úton van, a többség jó irányba, de nekik is lesz mivel kitölteniük a 2010-es világbajnokságig még hátralévő, nem is olyan hosszú négy esztendőt. Motivációnak megteszi a közelmúlt néhány kiugróan jó eredménye, és persze Ázsia példája, a 2002-es vb-rendezést megkoronázó dél-koreai negyedik hely.

---- 1978
AZ ELSŐ GYŐZELEM VB-N. Egyiptom (1934), Marokkó (1970) és Zaire (1974) eredménytelen szereplését követően Tunézia szerezte meg a kontinens első győzelmét világbajnoki döntőn: a „karthágói sasok” Mexikót győzték le 3–1-re az argentínai Rosarióban, és bár az NSZK-t is megsanyargatták (0–0), továbbjutniuk nem sikerült.

1982
KAMERUN VERETLENÜL. A Roger Milla fémjelezte kameruni válogatott egyetlen mérkőzést sem veszített a spanyolországi vb-n, igaz, nem is nyert, így hiába végzett 1–1-re a későbbi világbajnok olaszokkal, nem lépett tovább a csoportjából. Algéria is megtette a magáét: az NSZK-t 2–1-re legyőző gárda szintén a gólkülönbsége miatt – és egy rendkívül gyanús nyugatnémet–osztrák (1–0) meccs következtében esett el a továbbjutástól.

1985
MICSODA FIATALOK! Először rendeztek U17-es világbajnokságot, és Afrika élt a lehetőséggel. A kínai viadalon Nigéria legjobbjai a csoportban többek között Olaszországot (1–0), a sanghaji negyeddöntőben Magyarországot (3–1), a pekingi fináléban pedig az NSZK-t (2–0) győzték le. Nigéria 1993-ban, Ghána 1991-ben és 1995-ben megismételte a bravúrt.

1986
AZ ELSŐ CSOPORTGYŐZELEM. A mexikói világbajnokságon kőkemény csoportba került a José Faria irányította marokkói válogatott, ám az angolokkal és a lengyelekkel elért döntetlen után legyőzte Portugáliát (3–1), és – első afrikaiként – csoportelsőként továbbjutott. A nyolcaddöntőben az NSZK csupán 1–0-ra tudta felülmúlni az „Atlasz oroszlánjait”, Lothar Matthäus a 88. percben lőtte a győztes gólt.

1987
SARKALÁS A BEK-DÖNTŐBEN. Bécs volt a helyszíne a Porto és a Bayern München BEK-döntőjének, amelyen a bajorok szereztek vezetést, de végül a portugálok nyertek 2–1-re – többek között az algériai Rabah Madzsernek köszönhetően, aki a 77. percben nagyszerű sarkazásos góllal lepte meg a Bayern kapuját őrző Jean-Marie Pfaffot.

1990
ÓRIÁSÖLÉS A NYITÁNYON. Az igazi nemzetközi áttörést az 1990-es olaszországi világbajnokság hozta meg Afrika számára: Kamerun a nyitó mérkőzésén Francois Omam-Biyik fejesével – a végén kettős emberhátrányban harcolva! – 1–0-ra legyőzte a címvédő Argentínát, és végül a negyeddöntőig menetelt, ahol Anglia klasszikussá lett, hosszabbításos mérkőzésen gyűrte le 3–2-re.

1995
WEAH AZ ARANYLABDÁS. Első afrikai állampolgárként George Weah kapta meg a francia szaklap, a France Football nagy presztízsű Aranylabdáját. Ugyanebben az esztendőben a FIFA-díj is a Milan libériai támadójának birtokába került: a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség berkein belül rendezett szavazáson a szövetségi kapitányok is őt ítélték a világ legjobbjának.

1996
NIGÉRIA OLIMPIÁT NYER. Az atlantai olimpián először a magyar válogatott mérhette fel a „szuper sasok” erejét (0–1), aztán a többiek is. Brazília a csoportban még legyűrte Nigériát, azonban az elődöntőben már kikapott tőle (3–4), és nem járt jobban a másik dél-amerikai nagyhatalom, Argentína sem: a finálébeli 3–2 Afrika első nagy nemzetközi győzelmét jelentette a felnőttek között.

2000
KAMERUN IS ARANYÉRMES. Bár a sydneyi játékokon Nigéria elakadt a negyeddöntőben, a bajnoki cím mégis Afrikában maradt. A korábban Brazíliát is megverő (2–1), Samuel Eto’o vezérelte Kamerun a döntőbeli 2–2-t követő tizenegyespárbajban legyőzte Spanyolországot.

2002
BOUBA DIOP BEKOTORTA. Pape Bouba Diopot már korábbról ismerték a franciák, hisz a Lensban légióskodott, ám május 31-én örökre megjegyezték a nevét: az ő góljával Szenegál legyőzte a címvédésről álmodó „kékeket” az ázsiai világbajnokság szöuli nyitányán. „Teranga oroszlánjai” továbbjutottak a csoportból, még Svédországot (2–1) is legyőzték, és csupán a negyeddöntőben estek ki. ---- Kétségkívül a torna legfurcsább pillanatainak voltunk szemtanúi, amikor Mido, az egyiptomiak fiatal, 22 éves támadója – dühében, mert lecserélték – hosszasan perlekedett Hasszán Sehata szövetségi kapitánnyal a keddi elődöntőben. Balszerencséjére az egész világ látta az esetet, ezért akad, aki egyenesen Egyiptom megszégyenítését rótta fel neki bűnéül – ilyen előzmények után a keretből való kizárása, a válogatottbeli játékjogának fél évre történő felfüggesztése senkit sem ért váratlanul.

De legalább, kettőt aludva a történtekre, Mido nyilvánosan megkövetett mindenkit.
„Bocsánatot kérek a szurkolóktól és az edzőmtől, remélem, már senki sem neheztel rám. Mindenképpen játszani akartam, szerettem volna, ha részese lehetek ennek a nagyszerű sikernek. Tudom, hibáztam, ezért elfogadom a büntetést” – mondta a Tottenham Hotspur támadója csütörtökön az egyiptomi televíziónak. Nagy változás ahhoz képest, hogy egy nappal korábban a BBC-nek még azt bizonygatta: nem sértette meg a kapitányt, aki ráadásul nem akkora tudora a szakmájának, hogy vele vitába szálljon.

Mido sajnálja, hogy nem lehet ott a fináléban; mint mondta, mielőbb szeretne csatlakozni klubtársaihoz, hogy Tottenham-gólokkal kárpótolja magát. Szerinte a nézők is bánják, hogy nem látják majd játszani. A csapattársai tényleg nem örülnek. „Szerintem túlzott szigorral jártak el vele. Szükségünk lenne rá, tulajdonképpen nemcsak ő a vesztese ennek az afférnak, hanem mi is, a szurkolók is és persze az Egyiptomi Labdarúgó-szövetség is. Mido megpróbált bocsánatot kérni, de a szövetség felfújta az ügyet. Hibázott, de ezt írhatjuk a fiatalsága számlájára” – mondta például Hoszam Haszszán, Afrika válogatottsági rekordere. Tán elfelejtette, hogy kedden éppen ő fékezte meg dühöngő társát, aki már-már tettlegességre ragadtatta magát…