Óriás a jég mellől

A csaknem kétméteres óriás, Uwe Krupp kitörölhetetlenül beírta nevét a hoki aranykönyvébe, az NHL-be elsőként szerződő német jégkorongozóként, s egyben a Colorado Avalanche első Stanley-kupáját bebiztosító gól szerzőjeként. Két mérkőzés a héten a magyar hokiválogatottal, s a szereplés a magyar sportsajtóban nyilván nem Krupp pályafutásának csúcspontja, ennek ellenére a kényszeredettség legkisebb jelét sem fedezem fel a viselkedésében. És még csak nem is a profi viselkedés számlájára írom azt, hogy készséges, tudniillik Uwe barátunk szemében az őszinte érdeklődés szikráját látom felcsillanni. Pedig csak tíz perccel korábban érkezett meg a válogatott a Ferihegyi repülőtérről a székesfehérvári Szárcsa Panzióba. Persze az is lehet, hogy a szánhúzó kutyák említésére oldódik fel a hangulata…

„Jaj, már nincsenek meg, amikor négy éve eladtam a montanai birtokunkat, elajándékoztam a kutyákat a barátaimnak – mondta Uwe Krupp. – Nagyon sajnáltam őket, tizenöt éven át szinte a legfontosabb élőlények voltak az életemben, no persze a második feleségem, Valerie, és a két fiam után… Atlantában nem olyan az éghajlat, hogy kutyaszánversenyeket rendezhessenek, az meg nem megy, hogy lent lakom a szubtrópuson, északon pedig tartok egy farmot, amelyen a kutyáimmal tréningezek. Ha már valakivel mindenképpen edzeni kell, akkor az a nagyobbik fiam, aki tizenöt éves, és egészen jól hokizik.”

Az öregfiúknál tilos az ütközés

Uwe Krupp négy éve már csak a barátaival hokizik, a játékban az ütközés szigorúan tilos (!), érthetően, hiszen a példátlan sérüléssorozata kényszerítette NHL-karrierje befejezésére. Azért a lakóhelyét nem adta fel, ma is Atlantában él Valerie-vel.

„1986 óta játszottam az NHL-ben, az életem felét Észak-Amerikában éltem le, méghozzá a fontosabbik felét. Amerikai lett belőlem, azaz inkább úgy fogalmaznék: átvettem az amerikai mentalitást. A torinói olimpia előtt hat héttel neveztek ki a német válogatott élére, az addigi edző, az amerikai Greg Poss helyére, aki a Mannheim klubcsapatának a szakvezetője lett.”

Egy kicsit a Klinsmann-szindróma: a szövetségi kapitány a tengerentúlról irányítja a válogatottat – az egyik a labdarúgókét, a másik a hokisokét.

„Eddig még nem volt belőle gond, a sajtó lojálisan kezel, az olimpiai tizedik helyet is elfogadta a közvélemény. Én magam kicsivel jobb szereplést reméltem, a vízválasztó az olaszok elleni meccs volt, ha legyőzzük őket, s nem csak döntetlent játszunk, akkor teljes lett volna az elégedettség. A svájciak elleni döntetlent jelentős fegyverténynek tartom.”

Szokatlan időszak a mostani a német hoki történetében: a válogatott nincs a legfelsőbb osztályban, április 24-től a franciaországi Amiens-ben ugyanabban a kategóriában küzdenek Krupp legényei, mint a magyarok.

„Nincs ebben semmi különös, a hetedik és a tizenkettedik hely között kiegyenlített a nemzetközi mezőny, bárki legyőzhet bárkit. Nekünk természetesen az első hely a célunk Franciaországban, s a visszakerülés az A-csoportba. K¥ét tehetségre szeretném felhívni a figyelmet: a kapus Robert Müllerre és a tizenkilenc éves, Kanadában csiszolódó csatárra, Felix Schützre.”

Máig emlékeznek a csodagóljára

Krupp nem az az ember, aki a múltjából él, de ha rákényszerülne, nem lenne nehéz dolga. Az ő múltja ugyanis maga a nagybetűs hokitörténelem.

„Az 1995–1996-os idénynek úgy vágtunk neki az Avalanche-csel, hogy meg sem állunk a kupagyőzelemig. Pedig volt egy nálunk is erősebb csapat, a Detroit Red Wings. Az alapszakaszban minden rekordot megdöntöttek Steve Yzermanék, ám a Nyugati főcsoportdöntőben négy kettővel véget vetettünk a Detroit szezonjának. Azt hittük, ezek után a nagydöntő a Florida Panthers ellen már gyerekjáték lesz – és az is lett...”

A Miamiból érkező ellenfél volt az évad Hamupipőkéje – senki sem számított a menetelésére, aztán bemasírozott a fináléba. Még a szezon elején történt, hogy Scott Mellanby, a Panthers csatára agyonütött egy patkányt, amely betévedt a csapat öltözőjébe. Az esetnek híre ment, s attól kezdve valahányszor gólt ütött a Panthers, gumipatkányok százait hajigálták be a jégre a diadalittas floridai szurkolók.

„A döntőben elmaradt a patkányeső, mi tizenöt gólt ütöttünk a négy meccsen, ők csak négyet. Igen ám, de a tizenötödik, a döntő gól csak nehezen született meg. A negyedik összecsapás rendes játékideje nem hozott gólt, sőt, az első és a második hosszabbítás sem. A harmadik ráadásból négy perc harmincegy másodperc telt el, amikor Joe Sakictől kaptam passzt, s egyből rászúrtam a korongot. Joe elfogta a kilátást John Vanbiesbruck elől, aki addig mindent védett, s a pakk a hálóba vágódott. Ami utána következett, arra csak foszlányokban emlékszem…”

Peter Forsberget tartja a legjobbnak

Kruppot azóta is megsüvegelik, ha végigmegy a denveri belváros valamelyik utcáján. És bizony benne sem múltak el nyomtalanul a coloradói évek.

„Már vártam, hogy megkérdezze, kit tartok a világ legjobb hokisának. Nos, Peter Forsberget, akivel valaha együtt játszottam Denverben – manapság már Philadelphiában jeleskedik. Nem sokkal marad el mögötte a San Jose-i Joe Thornton és a legjobb hátvéd, Rob Blake, aki még mindig az Avalanche erőssége. Azon pedig ne lepődjön meg, hogy a legnagyszerűbb kapusnak a német válogatott első számú kapuvédőjét, Olaf „Olie” Kölziget tartom…” ---- A ---- U