Fernando Torres portréja

Fernando José Torres Sanz
nemzetisége:
spanyol
61/18
születési hely:
Madrid
születési dátum:
1984.03.20.
pozíció:
csatár
magassága:
183 cm
súlya:
70 kg
jelenlegi klubja:
Liverpool
korábbi klubjai:
Atletico Madrid
sikerei:
U-15-ös Nike Cup Europe-győztes és a torna legjobbja (1995), ifjúsági spanyol bajnok (2002), a spanyol másodosztály bajnoka (2002), Meridian Kupa-győztes (1997), U-16-os Európa-bajnok, a torna gólkirálya és legjobbja (2001), U-17-es vb-résztvevő (2001), U-18-as Európa-bajnok, a torna gólkirálya és legjobbja (2002), spanyol bronzcipős (2004), Eb-résztvevő (2004), vb-résztvevő (2006), Eb-győztes, a torna bronzcipőse és álomcsapatának tagja (2008), Konföderációs Kupa-résztvevő (2009), az Év csapatának tagja Angliában (2008, 2009), angol gólkirály (2008), az év csapatának tagja a FIFPro szerint (2008), bronzlabdás (2008)

Nem mindennapi játékos, az egyik legjobb. Belgium ellen két csodálatos gólt rúgott – kiváló adottságai vannak. (Alfio Basile, korábbi argentin szövetségi kapitány)

Számomra Fernando Torres a világ legjobbjainak egyike. Összecsaptam már vele Spanyolországban, s elmondhatom, nem sok jobb támadó van nála Európában. Az az egyetlen probléma vele, hogy mivel csatár, mindenki a hibáit számolja, de ő egy nagyon jó játékos. (David Beckham)

Fernando Torres a csatárok csatára, a csapat közepe. Gyors, határozott és életveszélyes a 16-oson belül. Fiatal kora ellenére nagyon jó úton halad, elvállalja a felelősséget, nagy jövő előtt áll. (Frank Rijkaard)

Ő az én példaképem! (Wayne Rooney)

A fenti jelzőkkel agyondicsért játékos 1984 márciusában született egy madridi középosztálybeli családba, és mivel két idősebb (áldott rosszcsont) testvére volt Flori mama és Jose papa szeme fényének, hát alaposan el is kényeztették a nyugodt kisöcsit, Fernandót. Aki kétévesen már bátyja focilabdáját kergeti a ház körül (másik hobbija a dobálás volt, amit viszont alaposan leépítettek szülei egy drága kamionmodell utcára hajítása után). Ötévesen igazol első klubjához, a kerületükben – Fuenlabrada – lévő Parque 84-hez. Bármilyen fura is, de akkor kap nagy kedvet a labdarúgáshoz, amikor egy TV-sorozatot vetítenek, melyben a főhősök, Benji és Oliver profi futballistákká válnak…

Bár Torres eleinte kapusként képzelte el jövőjét, és egészen addig maradt is a kapufák között, amíg egy erős lövés ki nem törte néhány fogát. Az Atletico Madrid-rajongó nagypapa hatására (aki elvitte az AM trófeatermébe is) már korán a Pokrócosok rajongója lesz. Következő klubja a Mario' Hollands, ahol sokkal komolyabb szinten foglalkoznak vele. Tízévesen már egy nagypályás csapat, a Rayo 13 tagja, s amikor a szezon végén három legjobb játékosukat az Atletico meghívja egy próbajátékra, ő is a kiválasztottak közé kerül, köszönhetően 55 szezonbéli góljának. Ha nem is azonnal, de nemsokára az AM igazolt játékosa lesz, majd Manolo Rangel edző kezei alatt egy belgiumi tornán a „nagyvilágnak” is megmutatja magát.

Családjának viszont nagy megterhelés jelentett a kis Torres szépen induló karrierje, ugyanis édesanyjának kellett minden délelőtt munkahelyéről elkérezkedve Orcasitasba fuvarozni őt, azután vasutazhatott vissza Fuenlabradába dolgozni. „A családom nélkül soha nem lettem volna profi futballista, soha nem kerültem volna be az első csapatba” - nyilatkozta később Fernando. 12 évesen került fel a Junior B-be, ahol hamar meg kellett szoknia, hogy állandóan nála sokkal idősebbekkel kell megküzdenie. Ez az iskola később felbecsülhetetlenül hasznos lesz számára. Igazi pokrócosként vasárnaponként a lelátókon szorított a nagycsapatért, és saját szemével láthatta, hogy micsoda érzelmeket képes kiváltani e sportág, ráadásul eme szurkolói „háttere” később a fanok első számú kedvencévé teszi majd őt.

1998-ban Pedro Calvo kezei alatt elérte első nagy sikerét a híres Nike Kupa megnyerésével (egy ilyenen tűnt fel nem sokkal azelőtt Iker Casillas), ahol olyan csapatok utánpótlásgárdáinál bizonyultak jobbnak Torresék, mint a Real Madrid, a Barcelona, a Milan, a Manchester United és a Juventus. A kis Fernando hamar nevet szerzett magának, év végén például őt választották meg a klub legjobb fiataljának, sőt, egyes szavazásokon egész Európában nem találtak nála jobbat a 14 éves korosztályban! Nem is csoda, hogy egy esztendő múlva már hivatalos szerződést ír alá vele a klub, ami a játékos szerint egy egész életre szólt, hiszen ő nem csak egyszerűen a klub tagja, hanem szerves része annak. 16 évesen a felnőttek között is bemutatkozhatott a tartalékcsapatban, ám sípcsonttörése miatt kis híján lemaradt az U-16-os Európa-bajnokságról.

Szerencséjére még idejében felépült, amit méltó módon a gólkirályi címmel és a torna legjobbjának járó kupával ünnepelt meg. Pár hónap múlva már a tizennyolc évesekkel vívja meg az ifjúsági kupa döntőjét, ami után a nagycsapat technikai igazgatója, a portugál Paolo Futre (egykori zseniális csatár) odaballag hozzá, hogy elhívja az akkor éppen másodosztályú Pokrócosok edzésére. A szerdai edzés olyan jól sikerült, hogy vasárnap bemutatkozhatott a Leganés ellen az El Calderón stadionban! A következő héten megszerezte első „nagy” gólját is az Albacete ellen, és bár nem sikerült a feljutás, hősünk ezzel tulajdonképpen nagyon jól járt, hiszen a második vonalban értelemszerűen sokkal több lehetőséget kapott, mint amennyi a legjobbak között várt volna rá.

Nyáron részt vett a Trinidad és Tobago által rendezett U-17-es világbajnokságon, ami után a nagycsapattal kezdte meg az felkészülést. Egy csodálatos évet alapozott meg: a szezont hat góllal fejezte be, 18 évesen 36 bajnokin játszhatott Luis Aragonés gárdájában, noha meglehetősen erős konkurenciája volt a két uruguayi válogatott ék, Diego Alonso és Fernando Correa személyében. Nyáron a norvégiai U-19-es kontinenstornán ismét remekelt José Antonio Reyes és Andrés Iniesta oldalán, hiszen újra elhozta a versengés aranyérmét, aranycipőjét és aranylabdáját. De ez semmi volt ahhoz képest, hogy élete első premierligás szezonját 13 góllal fejezte be, ráadásul már csapatkapitányként!

A Betis elleni csodagóljánál egyenesen azt ordította az extázisban lévő riporter, hogy ez a gyerek a Mátrixból jött. Decemberben meg is hosszabbították szerződését 2008-ig, amely a négy év alatt 27 millió eurós álomfizetést és 90 millió eurós kivásárlási árat garantált. A nyári átigazolási szezonban érkezett vetélytársául a Milanból José Mari és a Valladoidtól Luís Garcia, ám amikor a fiatal titán betalált a Barcelonának, majd a Deportivónak, megszületett Spanyolország új kedvence, az új Raúl. Ekkor kapta meg becenevét is, az El Ninót (Kölyök), ami nem is annyira életkorára, gyerekes arcára (előtte Hispániában egyébként Emilio Butraguenót hívták így), mint inkább elsöprő tornádószerű lendületére utal.

A szezont 19 góllal fejezte be, amivel kiérdemelte a bronzcipőt, bemutatkozhatott az U-21-es válogatottban, majd Portugália ellen a felnőttek között is (minden idők legfiatalabbjaként), s egykori ifiválogatottbeli mestere, Inaqui Sáez magától értetődő módon magával vitte a nyári Európa-bajnokságra is. Bár Raúl és Fernando Morientes mögött csak harmadik számú támadónak számított Albert Luquével együtt, a görögök és az oroszok ellen is kapott tíz-tíz percet. A portugálok elleni sorsdöntő selejtezőmérkőzésen már a kezdő tagja, és lőtt is egy döngő kapufát!

Következő évadja viszont egy kissé szürkébbre sikeredett, tartott egy 17 mérkőzéses gólszünetet is, sőt, néhány válogatott mérkőzésen már a szurkolók is kikezdték őt. Őszre azonban formába lendült, a belgáknak idegenben kettőt vágott, San Marinónak pedig odahaza hármat. A tinizseniért természetesen időről-időre bejelentkeztek Európa élcsapatai is: először a Real Madrid csábította, majd Angliából érdeklődött iránta az Arsenal és a Manchester United, hogy 2005 nyarán a Chelsea már komoly ajánlatot is tegyen érte, de a Barca és a Milan is felkereste a játékos ügynökét, Miguel Santost, hogy mozdítható-e az ősatleticós Torres.

Az utolsó két vb-selejtezőn öt gólt szóró Kölyök a németországi tornán sem tétlenkedett, hiszen négy fellépésén háromszor is eredményes volt, hazatérve pedig 14 bajnoki gólt vágott. Mivel nem szeretett volna úgy járni, mint a gyengécske klubjához karrierje végéig ragaszkodó Gabriel Omar Batistuta, 2007 nyarán a Liverpoolhoz igazolt, mégpedig 38 millió euróért. Kissé döcögősen indult első angliai szezonja, de amikor belelendült, tarthatatlan volt, hiszen kettesével-hármasával szórta a gólokat. A válogatottban már nem ment neki ilyen jól, hiszen hét Eb-selejtezőn mindössze két gólig terjedt tudománya.

A tornán viszont robbantott, hiszen bronzlabdát és aranyérmet szerzett, veszélyesen futballozott, nem mellékesen ő szerezte a finálé egyetlen találatát is. Liverpooli idényét – év végi bronzlabdája ellenére is – kellemetlen sérülések szaggatták, ám ha pályára lépett, mindig „benne volt a gól”, ezért is került be újfent az Év csapatába. A válogatottban viszont nem volt ennyire „találékony”, de helye megkérdőjelezhetetlen a nemzeti tizenegyben.