„Ez nagyon megalázó volt”

– Valére Billen önnek üzent. Egyetért ezzel?
– Teljesen egyértelmű – fogalmazott Tóth Norbert. – Aki képes olvasni a sorok között, az tudja, a vezetőedzőnk leginkább rám gondolt a nyilatkozatában.

– Mi volt az első reakciója, amikor elolvasta edzője szavait?
– Meglepődtem.

– Na ne mondja! Láttam már az idén néhány mecscsét, és ne szépítsük: gyenge formában van.
– Igaza van. Nem állítom, hogy jogtalan az engem ért kritika, mert csakugyan nem vagyok a topon, de ez az ügy azért nem ennyire egyszerű.

– Fejtse ki!
– Senki ne vegye mentegetőzésnek mindazt, amit mondok, de azért nem árt leszögezni: három és fél hetet hagytam ki sérülés miatt. Ugyanakkor nemcsak én, hanem az egész Újpest messze van attól, amit az előző két évben nyújtott. A támadásainkban nincs meg az a lendület, amely jellemezte a csapatunkat. A bal oldalon nem igazán kerülök játékba, persze ez összefüggésben lehet a gyengébb formámmal is. Viszont az is tény, hogy mögöttem már a sokadik balbekk futballozik ezen az őszön, és nem kapok annyi támogatást hátulról, mint például az előző szezonban Vanczák Vilmostól. Az Újpestben jelenleg én vagyok az egyedüli ballábas labdarúgó. Ráadásul van akkora rutinom, értem annyira ezt a játékot, hogy akkor is megoldjam a minimális feladatomat, ha éppen nem vagyok a legjobb formában.

– Van igazság abban, amit mond, de a helyzet mégiscsak úgy áll, hogy az utóbbi három mérkőzésén egyaránt lecserélték. Történt már ilyen csúfság önnel a pályafutása során?
– Nem. Tizenhárom éve játszom az élvonalban, voltam néhányszor hullámvölgyben, de ilyesmi eddig nem fordult elő velem.

– Az Újpest csapatkapitányaként, válogatott labdarúgóként ez több mint kellemetlen. Ez ciki.
– Szó szerint. Ez nagyon megalázó volt: harmadszor is odakullogok a pálya szélére, és átadom a helyemet valakinek.

– De ha egyszer nem megy a játék?!
– Ezt már elismertem. Ám az meglehetősen furcsa, hogy csak az ötvenkettedik percben hozott le az edző. Ha annyira rossz voltam, miért nem a szünetben cserélt? A második félidőben egyszer értem labdába, és máris mehettem lefelé. És azt se felejtsük el, hogy a Paks akkor egyenlített, amikor Sándor György, Tisza Tibor és jómagam már nem voltunk a pályán. Nem csupán az én esetemet, hanem csapattársaim cseréjét sem értettem, mert ezt követően már nem volt épkézláb támadásunk. Persze a marad az egy nulla a javunkra, Valére Billen nem mondja azt, amit mondott, és most ön sem hív fel telefonon.

– Beszéltek azóta egymással?
– Nem. Kedden erre is sort kerítünk. Biztos vagyok benne, hogy behív majd az irodájába, és őszintén mondom: már várom ezt a találkozást.

– Beolvas neki?
– Ugyan már! Elfogadom az edzőm kritikáját, és a látszat ellenére, jó a viszonyunk egymással. Mindketten egyenes emberek vagyunk. Megbeszéljük a történteket, és az élet megy tovább.

– Tehát nem lesz több alibizés?
– Eddig sem volt. Ezt visszautasítom. Soha nem alibiztem, profi labdarúgó vagyok. Ha nem megy a játék, az még nem jelenti azt, hogy csalom a futballt. Arról nem beszélve, hogy a vádliszakadásom miatt eredetileg hat hetet kellett volna kihagynom, de mindent megtettem azért, hogy mielőbb visszatérhessek. Saját költségemen jártam kezelésekre, így léphettem pályára már Sopronban. Éppen ezért nem értem, egyesek miért beszélnek alibizésről.

– A fiatalok talán most lelkesebbek önnél. Ahelyett, hogy – teszem azt – pucolnák a cipőjét, az ön helyére állnak be futballozni.
– Újpesten most sok a tehetséges fiatal. Szerencsére van miből meríteni, és ez nagyon ritka Magyarországon. Ám ahhoz azért még nekem is lesz egy-két szavam, ha valaki ki akar szorítani a kezdőcsapatból. Nincs semmi probléma, teszem a dolgomat, és tudom: nyújtok még olyan teljesítményt, mint az utóbbi két és fél esztendőben, amikor szinte folyamatosan jól ment a játék. Most nem vagyok csúcsformában, de ez nem azt jelenti, hogy elfelejtettem futballozni. Sőt szerintem fellélegzett a Paks jobbhátvédje, amikor Valére Billen lecserélt.