Rangot adó listák

Nem meglepetés, hogy a két, legnagyobb érdeklődésre számot tartó rangsorban – az egyik a dobott pontok számát, a másik a játék minden lényeges mérhető értéket rögzíti (az egyszerűség kedvéért: teljesítményindex) – az idegenlégiósok viszik a prímet. Olyannyira, hogy a legponterősebbeknél mindössze két magyar fér be az első húszba: Kálmán László, a szombathelyiek örökifjú játékmestere és Drahos Gábor, a hódmezővásárhelyiek „kisembere” .

A másik táblázaton négy magyar van az első húszban: Kálmán itt a negyedik, a pécsiek válogatott irányítója, Simon Balázs a nyolcadik, az egyik legnagyobb magyar reménységnek tartott kaposvári Hendlein Roland, valamint a paksiak válogatott centere, Horváth Zoltán pedig éppen csak befér a húszba – a 19., illetve a 20.

Kálmán meghatározó figurája a magyar kosárlabdának. Körmenden nevelkedett, s aki ott tölti a gyerekkorát, fogékonnyá válik a kosárlabdára. A sors apró fintora, hogy a magyar mezőny egyik legkiválóbb játékosa sosem húzta magára a körmendiek pirosfekete szerelését. Szombathelyen, a legnagyobb riválisnál vált kulcsfigurává, ahol lassan több mint egy évtizede rá épül a taktika, köré építik a csapatot. A Falco karmestere kiszolgálja a társakat – ezért is állhat a gólpasszrangsor második helyén, mindössze egy századdal Simon Balázs mögött –, ám leginkább akkor boldog, ha saját maga fejezheti be az akciókat. Ezt sem teszi rossz hatékonysággal, évek óta ő dobja a legtöbb pontot a magyar kosarasok közül.

Mind a két tabellán a zalaegerszegi Rashad Bell a listavezető, aki Queensben látta meg a napvilágot, ahol minden csecsemő kosárlabdával a hóna alatt jön a világra. Testvére nem lévén, a New York-i grundokon keresett s talált megfelelő játszótársakat magának. Egyetemi karrierjét Bostonban fejezte be, profiskodni pedig Finnországban kezdett. Tetszhetett neki a finnugor életszemlélet, mert nagyon hamar beilleszkedett Zalaegerszegen is, ahol az első pillanatban elhitte, hogy nem csak ő tud kosárlabdázni. Talán az jellemzi leginkább, amit Gáspár Dávid, a csapattársa mondott róla: „Lelkis típus, aki tényleg küzd a csapatért”.

Nem sok légiósra mondanak mifelénk ilyet a társai, főként, ha tudjuk: nem mindegy nekik, hogy a karrierjüket végigkísérő, a későbbi szerződéskötéseknél óriási súllyal latba eső statisztikai adatlap mit is tartalmaz. Utalhatunk az Univer–Atomerőmű mérkőzésre, ahol a lefújás előtt négy-öt perccel már eldőlni látszott a találkozó, a kecskemétiek lengyel centere, Miroslaw Lopatka pedig nem erőltette sem a passzokat, sem a betöréseket, inkább elvállalta a dobást a triplavonalon kívülről is – hadd javuljon az egyéni statisztikája. Ő lett a meccs legeredményesebbje (22 pont), miközben csapata elbukott a címvédővel szemben.

A közönség reakciója mindennél szemléletesebben igazolja, kik azok, akik megszakadnak a pályán a csapat sikeréért. Zalaegerszegen ajnározzák Bellt, de leginkább a szolnoki közönség az, amely a tenyerén hordozza légiósait. Nem véletlen, hogy az Olaj vezeti a tabellát, és az sem, hogy a Thomas Kelley, Vernard Hollins, Andrius Jurkunas, Donatas Sabaliauskas, Pavel Frána ötöst már a legendás Andrej Tyubint idézve imádják az alföldi városban. A számok nyelvére lefordítva: a teljesítményindexeket tartalmazó táblázaton Hollins a hetedik, Kelley a 13.. A dobott pontok alapján Hollins a nyolcadik, Kelley a kilencedik.

Érdekes, hogy mindkét lista dobogóján még mindig ott található az Albacomptól januárban rejtélyes körülmények között távozó George Banks, az indexlistán pedig Zoran Krsztanovics, a legjobb nyolctól már régen elbúcsúzó sÖrdögök centere a második. Ez arra bizonyíték, hogy a légiósok mindenhol húzóemberek, nehéz megoldani a pótlásukat. Az Univer például még igazi versenyben lehetne a sérült Chad McClendonnal, és azt sem könnyű megtippelni, mennyit jelenthet a Nyíregyházának, ha le kell mondania a vajdasági László Róbert szolgálatairól.