Kisvárosi történelem

Két évtizede annak, hogy – első vidéki csapatként – bajnok lett a Körmend. A városban azóta sem csillapodik a kosárláz, mint ahogy Patonay Imre személye is az állandóságot képviseli, hiszen az 1987-es sikercsapat vezetőedzőjét hiába csábították többször is, nem tudott megválni a várostól, a Rába-parttól, a körmendi emberektől.

Hogy ébredt a város húsz évvel ezelőtt, ezerkilencszáznyolcvanhét április tizenharmadikán?

Többnyire sehogy, merthogy a többség le sem feküdt – emlékezett a diadalmas másnapra Patonay Imre. – Az utcák olyanok voltak, mintha karnevált rendeztek volna előző nap. Reggel, majd délelőtt minden szórakozóhelyen folytatódott az ünneplés. A bajnoki cím másnapján a nyolcas főút városon átvezető szakaszán megbénult a forgalom. A Szabad Európa Rádió azt mondta be, a húsáremelés miatt tüntetnek Körmenden.

A szezon előtt volt előjele a nagy áttörésnek?

Egy kicsit féltettük a csapatot, mert Szlávik Csaba és Trummer László személyében visszavonult a két legponterősebb játékosunk.

Szerencsére jöttek a fiatalok: Zsebe Ferenc, Hódi László, Szalay György. Harmadik helyen jutottunk a rájátszásba ,s egyre nagyobb lett az étvágyunk. Az elődöntő harmadik meccsén idegenben kellett legyőzni a Csepelt, és sikerült.

Emlékeim szerint már ekkor nem mindennapi fieszta kezdődött.

A szurkolók egy része cigányzenekar társaságában a megyehatárnál várta a csapatot, a város szélén pedig örömtüzeket gyújtottak az emberek.

Pedig a döntő még hátravolt...

Mivel a negyedik helyezett Honvéd jutott be mellénk a fináléba, nálunk volt a pályaelőny. Lélektani szempontból az első meccs volt a legfontosabb, ezt hazai környezetben megnyertük, majd Budapesten nagyon ki kaptunk. A fővárosiak ezzel akartak demoralizálni minket, de részünkről volt egy kis taktika is a dologban. Amikor láttam, hogy elmegy a hajó, pihentettem a kulcsembereket a mindent eldöntő csatára, azaz április tizenkettedikére.

Akkor mi volt a győztes recept?

Szájer József a kezdőcsapatban szerepelt, Szalay György kiválóan fogta Heinrich Róbertet, jöttek Szendrey Sándor triplái, szünet után pedig Zsebe Ferenc vette a vállára a csapatot. Látszott, hogy a Honvéd ezen a napon nem bír velünk, elképesztő volt a hangulat. Jegyet egyébként már napokkal korábban nem lehetett kapni, akadt, aki az ablakon mászott be, de így is több százan szorongtak a csarnok előtt.

Nyertek 82–72-re, s bevonultak a történelembe, egyszersmind országosan elismertté tették városuk nevét.

Körmend még nagyközség volt, amikor ezerkilencszázhetvenhatban feljutottunk az első osztályba. Erre azért sokan felkapták a fejüket! Azóta egyszer sem estünk ki, s a jelenlegi A-csoportban a miénk a legeredményesebb csapat három bajnoki címmel, három ezüstéremmel és hat MK-győzelemmel.

Azóta pályára került több helyi kosarascsalád második generációja is.

Fodor Gergely, Trummer Rudolf vagy éppen Németh István egyaránt szerepelt körmendi bajnokcsapatban, Fodor Márton és Vavra Péter jelenleg is a gárda erősségei, míg Szlávik Csaba két fia, Vavra András és az én fiam is pályára lépett körmendi színekben.

Igazi kisvárosi sikertörténet.

Adtunk a magyar kosárlabdának tizenhét válogatott játékost, hat A-csoportos edzőt, s ami számunkra a legfontosabb: a jelenlegi keretünkben hét saját nevelésű, körmendi születésű játékos szerepel.

Anno meddig tartott az ünneplés?

A negyedik vagy ötödik napon átmentünk a nagy rivális városába, Zalaegerszegre egy nyitott autóval. Egy rossz szót sem szóltak a helyiek, sőt „betereltek” minket a Hotel Aranybárányhoz, s a bárban koccintottak velünk a sikerre. Lehet, akkor súgtuk meg nekik a titkot, mert egy évvel később ők lettek a bajnokok. Nekem egyébként a nyolcadik napon ért véget az ünneplés, hasnyálmirigy-gyulladás lett a vége. Így a jelenlegi klubelnök, Fodor Sándor kísérte el a csapatot a svédországi jutalomtúrára.

Kapott csábító ajánlatokat, többször is mehetett volna, mégis mindig maradt Körmenden. Nem bánta meg?

Biztos, hogy anyagilag jobban jártam volna, ha távozom, de vannak olyan értékek, amelyek számomra sokkal fontosabbak az életben, tehát nem bántam meg, hogy maradtam. Nem csoda, hiszen a meccseken kétezren éneklik „Patonay Imre, meghajlunk előtted, a Körmendi Dózsát az egekbe emelted”.

Bevallom, ez mindig megdobogtatja a szívemet, főleg ha az ország legjobb szurkolótáborától hallja az ember, de ezek a sikerek közösek. A mindenkori játékosok, vezetők, szurkolók és Körmend sikerei!

Hogy ünneplik a húszéves jubileumot?

A csapat már tizenkettedikén elutazott a Magyar Kupa szolnoki négyes döntőjére, és a honvédosok sem értek rá, így csak április huszonegyedikén lesz nyilvános ünnepség. Én azonban szeretek mindent a napján megülni…