Las Vegas, végállomás

Elég volt a népszerűséghez futballozni, technikásan, trükkökkel színesítve, a közönséget szórakoztatva. A labda játszotta a főszerepet, és azzal Visnyei Gyula csuda dolgokat művelt, még Pelé és Franz Beckenbauer is sokat mesélhetne róla. Történetünk főhőse gyerekfejjel vágott neki a világnak, maga sem gondolta volna, hogy a Vasas-ifiből elindulva egyszer majd, sok-sok év múltán egy budapesti körúti presszóban elérzékenyül mesélve a pályafutásáról, az életéről.

Idehaza kevesen ismerik, de akik már hallottak Visnyei Gyuláról, már-már legendaként emlegetik. Ha itthon marad, alighanem sokszoros válogatott lesz, és talán bajnoki címeket szerez a Vasassal, ehelyett az amerikai álomról mesélhet most.

Angyalföldi nevelés vagyok, és a piros-kék színek manapság is sokat jelentenek nekem – mondta Visnyei Gyula, aki futballista-pályafutása befejeztével Julie Veee néven Amerikában a művészvilág felé fordult, fest, kisplasztikákat készít. – Jól mondja, ha itthon maradok, talán aranyérmet szerzek a Vasassal, mert akkoriban remek játékosokkal edzhettem a Fáy utcában. Sőt talán meghívnak a válogatottba is, de a sors másként akarta. Régi történet ez, 1969 júliusában az olaszországi Viareggióban túráztunk, ott volt a keretben egyik legjobb barátom, Antal Péter, aki most is a Vasast szolgálja. Tizennyolc évesek voltunk, izgága kamaszok, futballőrült gyerekek, telis-tele világmegváltó gondolatokkal.

Szóval, megszökött.

Nem kellett szöknöm, egyszerűen csatlakoztam az Amerikában élő nagybátyám ismerőséhez, aki gyakorlatilag értem jött Viareggióba. Mondta nekem: gyere velem, és szólj a többieknek is! Én azonnal kapva kaptam a lehetőségen, ám hiába mondtam a csapattársaimnak, hogy tartsanak velem, meg se álljunk Amerikáig, mindenki hazatért. Engem akkor már nem lehetett megállítani, Rómában táborba kerültem, és nem volt bennem félelem.

A legenda szerint Puskás Ferenc is segítette a vándorútján.

Öcsi bácsi csodálatos ember volt, én pedig rafinált gyerek. Abban a római táborban annyit meséltem a magyar futballról és persze Puskás Ferencről, hogy a végén elhitték, személyes kapcsolatban vagyok vele. Ő akkor épp Madridban élt, és valaki csodák csodájára felhívta telefonon, majd a készüléket a kezembe nyomta. Néhány pillanatig megszólalni sem tudtam, majd azt mondtam: „Csókolom, Öcsi bácsi, Visnyei Gyuszi vagyok a Vasasból, tessék nekem segíteni…” És Puskás, a nagy Puskás Ferenc nem küldött el a fenébe, nem kérdezte, mit képzelek magamról, hanem biztatott, ha bármi gondom van, hívjam, itt a szám, mindenben támogat. Így indult az új életem. Nem sokkal később már Amerikában voltam.

Ahol aztán dolgozhatott kifulladásig.

Így van. Több mesterember is felfedezte bennem a tehetséget, alkalmaztak kőművesnek, ács-állványozónak, mosogatófiúnak és persze futballistának. Sőt egy ideig éltem a híres Manson családnál is.

Róluk beszélt Woody Allen az Annie Hall című filmben mint szadista gyilkosokról?

Pontosan. Kedves emberek voltak Mansonék, később aztán valóban elkezdték a gyilkolászást. Tele volt velük az amerikai sajtó. De én akkor már a futballra koncentráltam, sőt játéklehetőség kedvéért visszatértem Európába, próbálkoztam Hollandiában, majd Franciaországban a Rennes-nél, ahol úgy írattak alá velem négyéves szerződést, hogy nem is tudtam róla. Eszemben sem volt maradni, így a FIFA eltiltott, és akkor azt gondoltam, kész, vége a pályafutásomnak. Ezerkilencszázhetvenötben újra a betonkeverő mellett találtam magam, lapáttal a kézben, kőművesként. Aztán egyszer csak sztár lettem.

Helyben vagyunk: számtalan történetet hallani az amerikai nagy- és kispályás bajnokságban elért sikereiről. Olyan világsztárokkal futballozhatott, akik társaságával magyar játékos aligha büszkélkedhet.

– Már a kezdés szédületes volt. A Los Angeles szerződtetett, ott futballozott például George Best. Akkor már megszűnt Amerikában az úgynevezett vad liga, amely a FIFA-n kívül működött. Fellendülőben volt a sportág, és egyre több sztár igazolt az Államokba, én később már San Joséban szerepeltem, majd még tovább léptem, a San Diegóhoz. Bajnoki találkozókon rendszeresen játszottam Pelé, Franz Beckenbauer, Bobby Moore és Carlos Alberto ellen. Sőt nemcsak ellenfelek voltunk, hanem az úgynevezett All Star-találkozókon együtt szerepeltünk. Egyre több néző volt kíváncsi az európai futballra, és én a legjobbak, s nem utolsósorban a legjobban fizetettek közé tornáztam fel magam.

És ez még semmi, a kispályán valóságos király lett.

– Jól ment a teremben, az biztos. Nagymenő lettem. Élveztem minden pillanatát a kispályás focinak, a szurkolók megőrültek a gyors, sokgólos, látványos játékért. Itthon bizonyára sokan emlékeznek rá, hogy akkoriban több magyar futballista is megfordult az Államokban. Törőcsik Andrásra tisztán emlékszem. Láttam, ahogy a labdához nyúl, figyeltem világklasszis megmozdulásait, próbáltam segíteni neki, de amikor idejött, nem volt túl jó edzettségi állapotban. Aztán megfordult itt a fradista Juhász István, az újpesti Fazekas László. A pályafutásomat harmincnyolc évesen fejeztem be, egy Las Vegas-i búcsúmeccsel. Azóta már nemcsak a sport-, hanem a művészvilágban is otthonosan mozgok.

Ha jól tudom, most a futball miatt érkezett Magyarországra.

Az a tervem, hogy idehozok tizennyolc éves, tehetséges amerikai fiúkat, hogy magyar klubokban futballozzanak. Azt gondolom, ők is segíthetnek a magyar labdarúgáson, mert amit itthon látok, az borzasztó. Rendkívül képzetlenek a játékosok, ez már nem az a futball, amelyet én ifjú fejjel, kalandvágytól hajtva itthagytam.