Lila-fehér hátraarc

Az utóbbi három bajnoki évad során külföldi labdarúgót elvétve alkalmazó Újpesthez júniusban és júliusban jelentős számú légióst invitáltak próbajátékra, illetve szerződtettek, miközben a magyar kínálatból sem a tinédzserek mellett tette le voksát a menedzsment. Mindez száznyolcvan fokos fordulatot jelent az egy évvel ezelőtti – a klubtól az idő tájt távozó, valamint a sérült, hosszú időre kidőlő futballisták miatt részben kényszer szülte – hitvalláshoz képest.

„Azokat a fiatalokat, akik most beválnak, mindenképpen megtartjuk, s a hiányposztokra igazolunk futballistákat – nyilatkozta a Nemzeti Sportnak tavaly szeptemberben az Újpest akkori vezetőedzője, Valére Billen. – Ha minden rendben lesz a klubnál, és tehetséges játékosaink mentálisan és fizikailag megerősödnek, akkor szép időszak áll előttünk. (…) Mi most új irányt szabtunk a klubnak, és szerintem ennek egy év múlva már meglesz az eredménye. Ehhez három dologra van szükség: rendre a klubnál, sok munkára a pályán és türelemre a lelátón.”

Augusztusban a svájci másodosztályban szereplő liechtensteini FC Vaduz történelmi csapást mért az UEFA-kupa selejtezőjében a hússzoros magyar bajnokra (a „kiscsapat” összesítésben 4–1-gyel búcsúztatta a lilákat). Akkor a néhány héttel korábban kinevezett és a Megyeri úti, Vaduz elleni kupakudarc apropóján játékos-összeesküvést pedzegető Bicskei Bertalan helyére segítője, Valére Billen került. Ő

– aligha saját szakállára, sokkal inkább a szerény lehetőségek „bilincsében” – szűzbeszédében is a fiatalítási program mellett érvelt.

„Nekünk nem pillanatnyi sikereket kell elérnünk, mert biztosan meg tudnánk nyerni a bajnokságot, ha hazai sztárokat igazolunk, de a nemzetközi kupából akkor is kiestünk volna a második fordulóban. Ennek semmi értelme, ennél nagyobb célokat kell magunk elé tűznünk” – hirdette az öt forduló alatt hét pontot gyűjtő csapat mestere.

Ami az elmúlt két idényben bevetett 1986–1989-es korosztály tagjait, a „kísérlet” alanyait illeti, a többségükről – egyelőre időlegesen – lemondott a klub. Kiss Zoltánt már tavasszal kölcsönadta a Sopronnak (idény közben azonban visszaküldték), s most az ő nyomdokain lépked az európai cselgáncsvezér, Vízer László Máriusz „birtokára” tévedő Freud Gábor, Gulyás Máté és Hullám Attila, míg Völgyi Dániel a Győri ETO állományába tartozik.

Vituska István – ugyancsak tavasszal – Pápára került, az Újpest színeiben egyetlen bajnoki mérkőzésen pályára lépő Tolnai Tamás pedig szabadlistára. Mellesleg nem feltétlenül a fentebb f e l s o rolt kritériumok (rend, munka, türelem) némelyikének be nem teljesülése miatt, de a vallon szakember néhány hónap múlva visszatért Belgiumba, és ha nem is azonnal, de távoztával az addigi koncepció is módosult.

A „billeni kátét” a télen az utánpótlásvonalról érkező utód, Urbányi István is a magáévá tette, mára azonban a mit sem érő bajnoki negyedik helyezésnek betudhatóan megkopott a „sihederretorika”.

Az eredményekkel évtizedek óta adós, tőkehiányos magyar labdarúgásban nincs idő – még egy olyan, a honi viszonyokat tekintve elismerésre méltó utánpótlásbázist magáénak tudó klubnál sem, mint az Újpest – arra várni, hogy a tizenévesek beérjenek, azaz az egylet a leginkább megtérülni látszó módon, önerőből nyerjen aranyérmet (az agárdi Sándor Károly Akadémiából kikerülő növendékekre építő, az Ajax üzletpolitikáját valló MTK-nak sem sikerült az idén, mindamellett a Hungária körúton nem azért hullott egy-egy fej a porba, mert a közös cél híján motiválatlan, állandó létszámhiánnyal küzdő társaság elszalasztotta a lehetőséget...).

A klub zavartalan működéséhez és a fogyatkozó szurkolótábor igényeinek kielégítéséhez milliók szükségeltetnek, bevételt viszont leginkább játékoseladásból és a nemzetközi kupaszereplésből, valamint az ehhez kapcsolódó televíziós jogdíjakból remélhet a klubot szervezetileg lefedő gazdasági társaság. A bajnoki harmadik és negyedik helyezések azonban e szempontból is kifejezetten rosszul fizetnek. Kontinentális fellépés híján az európai piacon számításba jövő futballisták ára az észszerűség határain belül sem srófolható feljebb, ráadásul a nyugat-európai kluboktól érkező megfigyelők, menedzserek egyre kevésbé kíváncsiak az „elvagyunk magunkban” szemléletű bajnokságokra.

Az újpesti paradigmaváltást vélhetően ez a felismerés generálta, amit érzelmi alapon is alátámasztott az évtizedes nyeretlenség felemlegetése. Más kérdés, vajon megtérül-e a befektetés, a futó szerződésükből kivásárolt külföldiekre, magyarokra és a hazatérő légiósokra kifizetett összeg.

A feladat: nemzetközi kupaindulást érő helyen kell végeznie a csapatnak – de a neheze csak akkor jön.

Például a Vaduz futballistáinak képében...