Egy kis matematika

Németország ünnepel, a Nationalelf már biztos ott lesz jövőre a futball Európa-bajnokságon, a tizenkét mérkőzésből kilenc elegendő volt a csapatnak ahhoz, hogy célt érjen. Figyelemre méltó tett, s nem csupán önmagában. Azért is, mert a világbajnoki érmesek közül csak a tavaly a harmadik helyen befutott németek szerepelnek mostanság rangjukhoz méltóan, az olaszoknak és a franciáknak van gondjuk éppen elegendő.

A folyamatosság a tiszteletre méltó a német futballban, amelyet – okkal, ok nélkül – sokan nem szeretnek Európában, ám a fanyalgóknak is meg kell hajtaniuk a fejüket előtte, ha a tettekről esik szó. Ha valakik, hát mi aztán pontosan tudjuk, mennyit ér, ha a vesztesről áradoznak: 1954-ben, a világbajnokság után nem akadt olyan szakíró, aki ne borult volna le Puskás „Öcsi”, Bozsik „Cucu” vagy Czibor Zoltán zsenialitása előtt, pedig a finálé után a Sepp Herberger vezette társaság futhatott körbe a berni Wankdorf Stadionban a Rimet-kupával.

Megjegyzendő, Herr Herberger a második főnök volt a válogatott akkor, 1954-ben 31 esztendeje íródó történetében, 28 esztendőn át irányította a csapatot, magyarán: jócskán volt ideje arra, hogy megvalósítsa az elképzeléseit. És így voltak, vannak az utána következők is. Mostanáig mindössze tíz elöljárója volt a Nationalelfnek, ami azt jelenti, hogy egy-egy szakembernek átlagosan nagyjából nyolc esztendeje volt a munkára.

Árulkodó adat – velünk összehasonlítva különösen. A magyar válogatott 1902 óta 60 kapitányváltást számlál, ami megint az átlagot nézve azt jelenti, hogy a nemzeti tizenegy élén két esztendő sem jutott egyegy kiválasztottnak. A pillanatnyi érdekek, a hirtelen jött kudarcok, esetenként a személyes ellentétek gyakran döntöttek leváltásról, kinevezésről – a tudás, a tapasztalat, ne adj’ Isten, a koncepció csak másodlagos volt. A matematika nyelvén: úgy aránylottak egymáshoz, mint 60 a 10-hez.

MALONYAI PÉTER