Amit nem akartunk…

Úgy kezdődött, mint az álom, hirtelen született három hazai pont, megalapozva a hangulatot. Magyar szurkoló is jött bőven, kétszer annyi, mint csütörtök este. Így aztán az első pár perc fergeteges volt: mire a finn társulat eszmélt, már megszilárdult a néhány pontos fórunk.

Finnország azonban kezdett bemelegedni, ami annyit tett, hogy az első szett vége felé közeledve előbb egyenlített, majd gyorsan el is varrta a szálakat. Ráadásul a folytatás ugyanabban a mederben hömpölygött: ők az ügyes és hatékony figurák mellett még a föld alól is viszszakaparták a labdát, mi meg rendre az olykor valóban átláthatatlan kézerdőbe püföltük, arról nem is szólva, hogy nálunk ritkaság volt a jó blokk. Mindez persze nem szemrehányás: a finn egyszerűen jobb csapat, mint a csütörtök este elvert észt.

Ettől függetlenül a második játszma közepe táján kicsit magához tért a magyar válogatott: a sok hasztalan ejtés után végre akadt néhány életerős löket is, amit a lengyel szurkolói kontingens meg is ünnepelt, összességében mégis az általuk közrefogott finn különítmény lehetett boldogabb – főleg, mert az első eredményes piros mezes ejtés után nem sokkal véget ért a középső szakasz is…

Még nagyobb bánat azonban, hogy az utolsó sem tartott soká. A fehér-kék garnitúra ugyanis nagyon belejött: mindenhonnan szerzett pontot, a hálónál hihetetlenül jól takart, és néha még a szerencse is odaát segített, bár ennek volt a legkisebb szerepe abban, hogy 0:3 lett a vége.

A lényeg, hogy így a vbezüstérmes Lengyelország lesz az ellenfél szombat délután, az az alakulat, amelyet el akartunk kerülni…