Tűzoltópálya – ezer fokon

„Mi van!? Mi vaaaaaan!? Ne dumáljatok edzés közben, ez nem az isztambuli piac...!”

És csönd lett. De csak néhány pillanatra, hogy aztán Urbán Flórián hangja újra és újra betöltse az edzőpályát elriasztva megannyi bágyadtan pislogó varjút. Tréningezett a Pápa, alaposan verejtékezve, nagyokat fújtatva. A helyi tűzoltópályán zajlott a gyakorlás mintegy kilenc, mindenre elszánt szurkoló jelenlétében. Az a néhány pápai szaki, nyugdíjas, munkanélküli vagy épp szabadnapos, aki végignézte a kedd délelőtti edzést, bizony belefáradt a látványba. Urbán Flórián vezetőedző tudniillik úgy meghajtotta csapatát, olyan iramot diktált, s olyan hevesen noszogatta játékosait, hogy a futballisták csak kapkodták a levegőt.

Persze aki az első osztályba vágyik, annak dolgoznia kell.

S győzni. Újra meg újra. A Pápa mintha elfelejtette volna mindezt: a csapat három meglepő döntetlennel kezdte a tavaszt.

Autózik az ember Pápa felé, aztán lesi a vad szél által meghajlított fákat, az út szélén lépten-nyomon felállított kereszteket, a kajárpéci leágazás mellett gyanúsan legelő három kecskét, s arra gondol, milyen apróságokon múlnak az élet nagy dolgai. Ott van például az a török, aki anyósülésnek álcázta magát egy bolgár kocsiban, aztán a szemfüles vámos csak kiszúrta, hogy nem új dizájnnal van dolga, hanem határsértővel. Aztán ott van a Pápa futballcsapata: ha két esztendővel ezelőtt nem eresztenek le a fiúk a hajrában, s nem engedik maguk elé a másik kiesőt, a Vasast, azóta alighanem ők szerepelnek az NB Iben a Fradi helyett. Valószínűleg kevesebb gondjuk lenne, mint most. Nem véletlenül mondja mindenki a városban: könnyebb bent maradni, mint feljutni.

S bizony így van ez.

Pedig Pápán mindent megtesznek az NB I-es részvételért. A város adja a létesítményt, Bíró Péter tulajdonos pedig az anyagi hátteret. A fővárosi klubok csak álmodozhatnak olyan állami (önkormányzati…) segítségről, amely itt, a Perutz Stadionban játszó sárga-kékeknek megadatik. Nem véletlenül mondta Kiprich József a bajnoki rajt előtt: profi csapat ez, ideális körülményekkel. Az más kérdés, hogy a komlói 0–0-s tavaszi nyitány után következett az edzőváltás, Kiprich Józseftől Urbán Flórián vette át a csapatot. De még vele sem nyertek, a Dunaújváros ellen 1–1 otthon, Kozármislenyben pedig 0–0 idegenben. Csoda-e, ha a legnagyobb rivális Szombathely immár hat ponttal vezet?

„Gyerünk, gyerünk, ne add fel, ne állj meg, harcolj, ahogy a meccseken!”

A tűzoltópálya nem egy Wembley. A talaj kicsivel jobb, mint egy krumpliföld, a labda időnként furcsán pattan. De ahogy Urbán Flórián kéri: nincs megállás egy pillanatra sem. A kedd délelőtti tréning nagy része úgynevezett iramjátékkal telik. Hol egy az egyben, hol kettő a kettőben harcolnak egymással a játékosok, mindig labdával, s mindig a végsőkig kihajtva magukat. Ha valaki csak ímmel-ámmal fut, s Benny Hill-szerűen próbál becsúszni, már dörög is az ég, Urbán Flórián baritonja talán még a szomszédos gyógyfürdő szaunáiba is behallatszik.

Hideg van, a tél ügyes testcsellel csapja be a tavaszt, s kerekedik felül kisebb hó- és szélvihar formájában. De a játékosokról folyik a víz, az edző pillanatnyi kihagyást sem enged. Adem Kapic, a Ferencvárost és a Vasast is megjáró szlovén középpályás mégis megáll, s mutatja, nem megy, nincs levegő, nincs szufla. De pörög a tréning tovább, dinamikus gyakorlatok, rövidebb-hosszabb sprintek váltják egymást – becsúszásokkal, test test elleni küzdelemmel tarkítva. A foglalkozás másfél órán keresztül tart, aztán indulás be az öltözőbe.

Illetve előbb azért még történik valami.

Urbán Flórián beküldi, sőt bezavarja Budovinszky Krisztiánt.

Később bent, a klubház melegében erről az incidensről is beszélt a vezetőedző.

„Budovinszky Krisztián súlyos sportszerűtlenséget követett el – mondta Urbán Flórián. – Hátulról csúszott rá csapattársára, amiért meccsen piros lapot kapna.

Ezért is zavartam be, na meg jó lesz, ha elgondolkodik a hozzáállásán. Nekünk előre kell néznünk, s nem a sebek nyalogatásával foglalkoznunk. Három döntetlennel kezdtük a tavaszt, de ez engem már nem érdekel. Megmondtam a játékosaimnak, ne lógassák az orrukat, ne a földet bámulják, hanem dolgozzanak és futballozzanak egyrészt azért, mert ebből élnek, másrészt pedig mert ez a hivatásuk. Én is siránkozhatnék, mint ahogy a magyar futballban mást sem hallani, mint a nyavalygást az ötvennégyes világbajnoki döntő elvesztéséért, de könyörgöm, mikor volt már az?! S azóta mi történt a sportágban? Itthon a szemlélettel van a baj. A legtöbb játékos azért jön tréningre és meccsre, mert muszáj neki, nem pedig a győzelem utáni vágy vezérli – elvagyunk, ez a mottó mifelénk… Itt, Pápán ideális körülmények közé kerültem, kicsit furcsa is volt nekem, hogy nincs olyan kérés, amit ne teljesítenének. Az sem érdekel, hogy mit játszanak a riválisaink, van még hátra tizenkét forduló, nekünk minél többször kell nyernünk, mert továbbra is a feljutásban gondolkodunk.”

Közben a csapat szétszéled. Mindenki siet haza ebédelni, s persze pihenni, hiszen délután újabb tréning vár rá. S a hét végén egy pikáns meccs: a Motim érkezik Pápára, az a gárda, amelynek kispadján Véber György ül.

Urbán kontra Véber.

Sok meccs van hátra, ám a Pápa nem hibázhat többet.

De ezt ezen a kedden senki sem mondja ki. A délelőtti tréning után csend borul a Perutz Stadionra. Csak a kerítésre kilógatott, kimosott dresszek, klottgatyák jelzik, hogy újabb döntő ütközet készül.