Több mint nosztalgiázás

A Boston Celtics tizenhatszor, a Lakers – beleértve az öt elsőséget 1949 és 1954 között, amikor a franchise még Minneapolisban működött – eddig tizennégyszer ért a csúcsra, ketten együtt az eddigi 61 „világbajnoki cím” – mert önhitt módon így nevezik hivatalosan a nagydöntő győztesének járó Larry O’Brien-trófeát – csaknem felét birtokolják. És az idei finálé méltó lehet eddigi tíz párviadalukhoz.

Most jön tehát a tizenegyedik csúcstalálkozó az NBA két óriása, a Boston és a Los Angeles Lakers között, s a mérleg 8–2 a Celtics javára. A hatvanas években mind a hat egymásnak feszülést a Bob Cousy, majd John Havlicek és Bill Russell vezérelte „lóherések” nyerték meg, pedig a túloldalon sem nyeretlen kétévesek bohóckodtak Wilt Chamberlain, Jerry West és Elgin Baylor személyében. A nyolcvanas évtizedben már a Lakers volt a jobb (2–1), Magic Johnson, Kareem Abdul-Jabbar és James Worthy zsenijének köszönhetően – bár Larry Bird, Kevin McHale és Robert Parish ujjain is díszlenek bajnoki aranygyűrűk szép számmal.

A Celtics 1987 óta nem járt a döntőben – akkor is Magic Johnsonéktól kapott ki –, a Los Angeles-iek a kétezres évek elején háromszor is a csúcsra jutottak, de 2004 – Shaquille O’Neal távozása – óta hiányoztak a fináléból. Hogy most ott lehetnek, a két zseniális klubmenedzsernek, Danny Ainge-nek és Mitch Kupchaknak köszönhető. Előbbi – a Celtics nyolcvanas évekbeli aranycsapatának dobóhátvédje – bravúros csereberéken keresztül megszerezte a holt szezonban Kevin Garnettet Minneapolisból és Ray Allent Seattle-ből, s ezzel összeállt a nagy hármas. Kupchak – akire egy éve Kobe Bryant még kígyót-békát kiabált – ezzel szemben az idén február 2-án szállította a bajnoki puzzle hiányzó darabkáját, a megsérült Andrew Bynum távollétében oly fontos klasszis centert, Pau Gasolt, akit lényegében nadrággombokért szerzett meg a Memphis Grizzliestől. (Akadtak is klubvezetők az NBA-ben, akik „cseréptörést” kiáltottak, mondván, valami nem stimmelt a csereügylet körül, hiszen a tranzakció csak a Lakersnek volt jó…)

Szóval összeállt a két szupercsapat, amely – a Lakers lazán, könnyedén, a Celtics véres verejtékkel – el is menetelt a döntőig. Kettejük alapszakaszbeli két csatáját a Boston nyerte meg. Novemberben a TD Banknorth Gardenben 107–94, egy hónappal később a Staples Centerben 110–91 volt az eredmény; utóbbi összecsapáson Bryant hihetetlenül pocsék, 6/25-ös mezőnyszázalékot produkált, viszont Gasol – értelemszerűen – egyik találkozón sem játszott.

A megszámlálhatatlan internetes szaklap nyakra-főre írja a jóslatokat, összehasonlításokat, s ezeknek rezüméje: a fiatalabb (Derek Fischeren kívül egyetlen fontos ember sem töltötte be a harmincat), energikusabb Lakers hat, de még öt meccsen is legyőzheti a Celticset, megközelítve ezzel riválisát az örökranglistán. A két kezdő ötös párba állítása is a kaliforniaiakra nézve kedvező: Fischer, Bryant és Gasol egyértelműen jobb Rajon Rondónál, Allennél és Kendrick Perkinsnél, más kérdés, hogy Garnett és Paul Pierce viszont megveri Lamar Odomot és Vladimir Radmanovicsot. A kispadja is hosszabb és erősebb a Lakersnek, az edzők összehasonlítása pedig egyenesen komikus lenne. Phil Jackson közelgő tizedik aranygyűrűjével le fogja törölni a legendás (bostoni!) Red Auerbachot a rangsor tetejéről, miközben Doc Riversnek ez az első fináléja…

Bárki is győz (a csata az egyik fél negyedik sikeréig tart), egy biztos nyertes már mindenképpen van: David J. Stern, a liga nagyfőnöke, aki a nosztalgiadöntőtől reméli az NBA iránt az utóbbi években jócskán megcsappant televíziós érdeklődés fokozódását.

Mint már oly sokszor, valószínűleg ezúttal is bejön a várakozása.