Érik a német-olasz

Alfred Hitchcock agyából sem pattanhatott volna ki annál izgalmasabb befejezés, mint ahogy a sors megírta a török-horvát meccs forgatókönyvét. Enyhe kifejezés, hogy drámai küzdelem folyt a bécsi pályán. Talán nem túlzok, ha azt írom, ennyire kiélezett, kétesélyes futballmeccset életemben nem láttam. A tévé előtt ülve percenként változott a véleményem a továbbjutót illetően. A találkozó előtt úgy gondoltam, simán nyernek a törökök, de aztán látnom kellett, hogy a horvátok az életüket is hajlandóak feláldozni a sikerért. Fanatikus és fantasztikus szurkolóik csodás támogatást nyújtottak, végig nekik állt a meccs. De a jóisten végül úgy döntött, hogy a továbbjutásra szerényebb eséllyel pályázó törökök kerüljenek a négy közé.

Ahogyan annak idején a népszerű rádiós riporter, Török László világgá kiabálta: "Ilyen nincs, és mégis van!" Normál körülmények között a 119. percben véget ért volna a horvát-török meccs, hiszen a pokol mélyéről visszatérő Klasnic bestukkolta a labdát Rüstü kapujába. Nincs olyan csapat a világon, amelyik hasonló szituációban képes felállni a padlóról - kivéve persze a törököt. A "janicsár csávók" ugyanis a világ legtermészetesebb módján, a pánik legkisebb jele nélkül nekirontottak ellenfelüknek, és egyenlítettek. Ettől kezdve számomra már nem volt kérdés, melyik válogatott nyeri meg a tizenegyespárbajt. Szegény horvátoknak tele lett a gatyájuk, kétszer még a kaput sem találták el. A törökök tutira mentek - ezért nyertek.

Sokan kérdezték tőlem a napokban, hogy amikor annak idején büntetőt rúgtam, mi volt a taktikám. Előre eldöntöttem, melyik sarokra rúgom, és azt is, hogy laposan. Minden idényben kihagytam legalább egyet, s mindig akkor, amikor nekifutás közben megváltoztattam a döntésemet.

Nem titkolom, hogy a törököknek drukkoltam, de őszintén mondom, a horvátok jobban megérdemelték volna a továbbjutást. Hogy végül mi döntött a törökök javára? A hit. Az m1 lelkes kommentátora a találkozó vége előtt néhány perccel magabiztosan kijelentette, hogy a horvátok jutnak a négy közé. Én is így gondoltam. Aztán tessék: győzött a törökök hite. Meg kell emelnem nem létező kalapomat mind a két csapat előtt.

A mérkőzés legszebb jelenete szerintem az volt, amikor a két, végletekig meggyötört kapitány, Fatih Terim és Slaven Bilic a végén összeborult. Pedig egy perccel korábban talán meg is ölték volna a másikat a csapatukért...

A mai olasz-spanyol negyeddöntő kapcsán számomra egyértelmű, hogy az azúrkékek nyernek, meg is mondom, miért: Buffon meccsről meccsre jobb, a védelem - Roberto Donadoni rugalmasságának köszönhetően - összeállt, a spanyolok viszont szerintem úgy járnak, mint a portugálok; erős kezdés után erős visszaesés.

Meglehet, sokan megdorgálnak érte, de kimondom: német-olasz döntőt várok.