Az athéni ezüst- után most aranyéremre pályázik a magyar négyes

Boczkó Gábort és Kulcsár Krisz tiánt korábban már „kitárgyaltuk” az egyéni éremesélyesek között, abból az ös szeállításból – eléggé el nem ítélhető módon – kimaradt az idei egyéni Európa-bajnok Imre Géza.

„Hála Istennek! Még csak az hiányzott volna, hogy egy hatalmas púpot rakjanak a hátamra. Remekül elvagyok én a háttérben, sohasem tartoztam azok közé, akik keresik a reflektorfényt…” – szakad ki Imre Gézából, és tőle aztán igazán őszintén hangzanak ezek a mondatok. Noha sok mindent mondhatunk róla, csak azt nem, hogy szürke eminenciás lenne.

„Pedig én annak tartom magam. Ebben a remek kvartettben, amelyben mindenki más-más egyéniség, ugyanakkor nagyszerűen kiegészítjük egymást, én képviselem a nyugalmat, a visszafogottságot. Én vagyok az, akinek nincsenek kilengései – mármint érzelmiek… –, úgy érzem, az én vívásomra lehet alapozni.”

No és a többiek?

„Boczkó Gábor – akár egy úthenger. A megtestesült agresszivitás, lendület, elsöprő dinamika. Kulcsár Krisztián – a profi. Valamivel talán kevesebb időt és energiát tud a vívásra szánni, mint mi, főállású párbajtőrözők, de roppant racionálisan osztja be az idejét. Még mindig benne van a nagy dobás, főleg a tavalyi világbajnoki aranyérme után, amely megnövelte az önbizalmát. Külföldön ő a csapat diplomatája, ügyintézője.

Kovács Iván volt régebben csapatunk hangadója, a szellemi vezér. Sajnos az idén picivel gyengébben vív, látom rajta, hogy ez a legjobban őt bántja. De tartalékként is rengeteget tehet hozzá az összteljesítményhez. Őszintén szólva kicsit furcsálltam, hogy legutóbb, a kijevi Európa-bajnokságon nem cserélte be a szövetségi kapitány – de hát ez Kulcsár Győző kompetenciája.”

Ez a négy párbajtőröző – az olimpiai bajnoki címet leszámítva – már mindent megnyert az elmúlt tizenhat évben, legutóbb éppen Imre Géza zárkózott fel az egyéni Eb-aranyával. Vajon ki a vezéregyéniség en nyi remek sportember között?

„Mindig más. Nekem például 2003-ban ment kimondottan jól, amikor a havannai vébé tizedik helyezése után reménytelen helyzetből kellett kiverekednünk magunkat az athéni olimpiára a Világkupa-versenyeken. Athénban Iván remekelt, máskor Boczkó vagy Kulcsár Krisztián. Rendszerint úgy alakul, hogy egyvalaki húzza a csapatot, a többiek meg felzárkóznak mellé.”

Bizony, már annak is tucatnyi éve, hogy Imre Géza egyéniben bronzérmes lett az atlantai olimpián – pedig nem tartozik a csapat idősebb tagjai közé. Vajon men nyit változott a párbajtőrvívás e tizenkét év alatt?


„Először is lényegében kicserélődött a mezőny, jószerével csak mi, magyarok maradtunk meg a régiek közül. Még a korábbinál is nagyobb hangsúlyt kapott a fizikum, a szívósság. De – azt hiszem – ez úgy általában isérvényes a sportra.”

Négy vívó – két mester. Kovács és Imre Udvarhelyi Gábortól, Kulcsár és Boczkó Kulcsár Győzőtől kapja az iskolát. Jelent ez stílusbeli különbséget?

„Feltétlenül. Győző inkább szúrat, Fusé – azaz Udvarhelyi – inkább pengéről dolgoztat. Hogy ez utóbbi mit is jelent? Azt, hogy előbb meg kell kötni a pengét, és utána jöhet a támadás. Vagyis a második szándék. Magamat úgy jellemezném, hogy inkább az utóbbi kategóriába tartozom, de annyira nem vagyok erős, mint Krisztián vagy Boczek, nem kötögetek annyit. Valaha azt mondták, hogy magyar ember nem hátrál, csak a védés, visszaszúrás létezett.

Napjaink felgyorsult, dinamikus vívásában ez a taktika egyenlő lenne az öngyilkossággal. Kijevben – szégyen, nem szégyen – folyton hátráltam, aztán megszúrtam az ellenfelemet. Manapság olyan kiegyenlített a mezőny, hogy senkit sem lehet lerohanni, agyonszúrni. Nagyon észnél kell lenni, racionálisan kell vívni…”

A vívás csapatversenyében a taktika szerves része a csere. Vajon miként éli meg lecserélését a vívó?

„Többnyire rosszul. Athénban indiszponáltan vívtam, Krisztiánt becserélték a helyemre, s neki jobban ment. És bár fájt, hogy nem voltam jó, mégsem bosszankodtam, inkább örültem annak, hogy a csere hozzájárult az ezüstérmünkhöz. Az ember szinte sohasem cserélteti le önmagát, de az esetek jelentős részében megkönnyebbüléssel veszi tudomásul, hogy vége a vesszőfutásának… Ezért is áll négy tagból a csapat.”

Nos, akit becserélhetnek Pekingben, a kvartett nagy öregje, az ötödik olimpiájára készülődő Kovács Iván. Először szabódott, aztán mégiscsak kötélnek állt.

„Rosszul élem meg, hogy a cserepadra szorultam, de mit tehetek, el kell fogadnom a döntést. Ha a szívemre teszem a kezem, akkor be kell vallanom: jelenleg van nálam három jobb magyar párbajtőröző. Ezzel nincs is gondom, azzal annál inkább, hogy Kijevben nem kerültem a pástra. Mindegy, Pekingre van egy ígéretem a szövetségi kapitánytól, hogy szóhoz jutok. Ha jól megy a csapatnak, akkor azért, ha meg nem, akkor azért.”

Kovács Iván van annyira rutinos és elfogulatlan vívó, hogy ne másban keresse a hibát.

„Leginkább önmagammal vagyok elégedetlen, magamra haragszom, amiért nem megy jobban a vívás. Mindegy most már, hónapok óta arra készülök, hogy ha becserélnek, akkor azt a néhányszor öt tust én vigyem be az ellenfélnek. Ennek a néhány percnek élek most, amennyit a sorstól – s a kapitánytól – kaphatok Pekingben.”

A csapat korelnöke szerint aranyesélyes a magyar kvartett, Kovács Ivánt cseppet sem zavarja, hogy a közvélemény is győzelmet vár az együttestől.

„Határozottan favoritnak tartom magunkat. Nehezen tudom elképzelni, hogy ne Magyarország, Olaszország és Franciaország közül kerüljön ki az olimpiai bajnok. Az olaszok ellen hetven százaléknyi esélyt adok magunknak, a franciák valamennyi cím védői, az ő legyőzésük már keményebb dió. Kína ellen kezdünk a nyolc között, rutinban és fineszben jobbak vagyunk, utána akár a lengyeleket, akár az ukránokat kapjuk, tovább kell jutnunk. És aztán jöhetnek a franciák vagy az olaszok.”

Majd a civil élet. Mert Kovácsnak és Kulcsárnak is – bár senki sem akarja visszavonultatni őket – valószínűleg az olimpia lesz az utolsó versenye. S ki látott már olyan sportolót, aki ne szeretne a csúcson búcsúzni?!