A kínai fővárosban talán újfent felszálló ágba kerül a hullámvasút

A gond csak az, hogy még legalább tucatnyian elmondhatják magukról ugyanezt. Már csak ilyen sport a vívás, ezen belül a kardvívás. S miután ezt leszögeztük, csak utána tehetjük fel a kérdést: milyen formában is van Nemcsik Zsolt?

„Sajnos mostanában azon kapom magam, hogy én is felteszem önmagamnak ezt a kérdést, és nem tudok egyértelmű választ adni rá – mereng el az egyéniben olimpiai és világbajnoki ezüstérmes vívó. – Tény, hogy a hihetetlenül hosszú idény végére idegileg elfáradtam, remélem, a kijevi Európa-bajnokságon elértem a mélypontot. Azért remélem, mert a mélypontról csak felfelé vezethet az út.”

Ezt a pszichikai fáradtságot volt hivatott száműzni az elmúlt két hét speciális felkészülési metodikája.

„Valamit ki kellett találnom, s úgy gondoltam, a szokatlan helyzet megoldására olyasmihez kell folyamodnom, ami kimozdít a letargiámból. Tíz napig aktív pihenéssel készültem: kondiztam, futottam, úsztam, azaz fizikailag próbáltam magam csúcsra járatni, s úgy érzem, ez sikerült is. Plusz – mivel ezen idő alatt nem vettem a kezembe kardot – megfelelő mértékű pengeéhség is támadt bennem. Mert amikor hétfőn újrakezdtük a vívóedzéseket, az iskolázást, egészen másképp éreztem magam, mint azelőtt. Gyors lettem, kimondottan pengeéhes, szinte újjászülettem. Ez most az utolsó miniciklus, bízom benne, hogy ez mindent a helyére tesz, s aztán kint, Pekingben már csak a finomhangolás marad.”

Nemcsiknek nem ismeretlen feladat a talpra állás, van már rutinja abban, hogyan kell lerövidíteni egy lábadozási időszakot, netán a kilábalás periódusát a mélységesen mély gödörből.

„Amikor kiöregedtem a juniorok mezőnyéből, a Tournaiban megszerzett világbajnoki címet követően egy évig még a falat sem tudtam megvágni a kardommal, nem hogy az ellenfelemet. De nem fogyott el a türelmem, makacsul dolgoztam tovább, s egy év elteltével kezdtek jönni az eredmények, olyannyira, hogy előbb 1997-ben kijutottam a szicíliai universiadéra, majd 1998-ban részese lehettem a felnőtt csapatvilágbajnoki cím elnyerésének. Akkor tanultam meg először, a kitartás és a türelem előbb-utóbb kamatozik.”

A második újjászületés hasonlóan látványosra sikerült.

„2003-ban elszakadt az Achilles-inam. Az orvosok hat hónapos gyógyulási időt jósoltak, az a veszély fenyegetett, hogy lemaradok az athéni olimpiáról. Igen ám, csakhogy én ezt a prognózist nem voltam hajlandó elfogadni. Több mint egy hónappal lerövidítettem a lábadozási időszakot, kijutottam az olimpiára, s ott ezüstérmet szereztem egyéniben. Egy Achillesín-szakadáshoz képest a mostani formahanyatlásom nem tragédia – bár kétségkívül kellemetlen –, bízom benne, hogy ismét sikerül felállnom a padlóról.”

Mindenki azt mondja – mármint a bennfentesek –, hogy tíz-tizenkét vívó közül kerül ki a pekingi egyéni olimpiai bajnok. S azt sem vitatja senki, hogy Nemcsik Zsolt is e kiváló tucathoz tartozik – csöppet sem tucatemberként.

„Néhány éve még Sztanyiszlav Pozdnyakov – aki egyébként a kedvenc sportolóm – kiemelkedett közülünk, jószerével meg sem lehetett vágni, ma viszont már ő is csak egyike az esélyeseknek. Nem is igen vállalkoznék jóslásra, amikor a majdani pekingi olimpiai bajnok személye felől érdeklődnek. Maradjunk abban, hogy szeretném meglepni magam egy aranyéremmel.”

A szakemberek egyike-másika arról panaszkodik, hogy az „ő idejében” még más volt a kardvívás, akciódúsabb, színesebb, változatosabb. S hogy a modern vívás igencsak leegyszerűsödött a húsz, harminc, negyven évvel ezelőttihez képest.

„Valóban leegyszerűsödött a vívás, szűkebb lett a repertoár, de mielőtt belemerülnénk a nosztalgiázásba, gyorsan rögzítsük: mi, mai kardozók egyszerűen szétfutnánk a nagy öregeket. Elegendő megnézni a régi felvételeket, hogy belássuk: az statikus vívás volt, a mai pedig dinamikus. Akkoriban a magyar ember nem hátrált, csak parádriposztozott, ez a taktika a mai világban egyenlő lenne az öngyilkossággal. Ezzel együtt állítom, hogy még ma is létezik az úgymond magyaros technika, a magyar kardvívás még mindig sokoldalúbb a többi ország képviselői által bemutatott produkciónál.”

Ezt hősünk már nem mondja, de köszönhetően Nemcsik Zsolt klasszisának is. Amely Pekingben végre egyéni aranyérmet eredményezhet.

Egy biztos. Nem csak saját magáért fog küzdeni a kínai fővárosban, hanem Gerevich Györgyért is. A legendás Gerevich Aladár idősebbik fia huszonkét évig volt az edzője, és hat nappal az olimpia kezdete előtt, a repülőn ülve kapta a hírt Nemcsik Zsolt, hogy súlyos betegséget követően elhunyt mestere.