A Bois de Boulogne tisztásán megszületett a magyar atlétika első aranya

Párizsról és a nyugat civilizá ciójáról azt írja Hamvas Béla az Öt géniuszban: „Semmi sem jellegzetesebb, mint a sötétség elvesztése, vagyis a kivilágított éjszaka. Sok ember meghal anélkül, hogy egyszer is látta volna a csillagos eget.” A modernkori olimpiákat legalaposabban feldolgozó kötet, a The Complete Book of the Summer Olympics pedig így ír az első párizsi olimpiáról: „Sokan úgy haltak meg, hogy nem is tudták, olimpián vettek részt.”

Egyvalaki pedig úgy halt meg, hogy csak odafent tudta meg: olimpiai bajnok lett. Mi pedig azt nem tudjuk, hogyan hívták. Franciaország fővárosában, a világkiállítás fényében telepedett sötét árnyék a sportra, a májustól októberig tartó nyári játékokra. A franciák még a nevét is elvették, azt mondták rá, világbajnokság. Az egyik bajnok nevét senki sem tudja.

Történt, hogy holland evezősök kormányos nélkül érkeztek a rajthoz a kormányos kettesben, s jobb híján beültettek magukhoz egy helyi kisfiút. Megnyerték a futamot, az eredményhirdetés közben viszont eltűnt ifjú csapattársuk, és többé senki sem látta. Valószínűleg ő sem tudta, hogy olimpiai bajnok lett, de a nézők egy része sem, mert a rendezők nem tudatosították az emberekben, mit is látnak. Így akik Párizs parkjaiban sétáltak, azt hihették a címekért vetélkedő atlétákról, majálist tartanak.

A diszkoszvető Bauer Rudolf és a magyar küldöttség számára maradandó emléket hozott két, Ady által versbe foglalt helyszín: a Gare de l’Est és a Bois de Boulogne. A Gare de l’Est pályaudvarra úgy érkeztek meg az olimpia kezdetén, mint eltévedt idegenek, nem várt rájuk senki, nem is akart. Omnibusszal kutatták fel szállásukat, a Hotel de’Expositiont, amely inkább volt kaszárnya, mintsem szálloda, és a személyzetnek sem volt fogalma róla, hogy olimpikonok ütötték fel náluk tanyájukat.

Párizsban élő magyar művészek keltek a segítségükre, hogy a versenyhelyszíneket megkeressék, többek között a francia főváros ősi parkját, a Bois de Boulogne-t. Az atlétikai versenyeknek otthont adó tisztáson volt egy 500 méteres füves futópálya, közepén teniszpályákkal és termetes tölgyfával nehezítve a dobóatléták küzdelmeit. A századfordulón megoldották a kör négyszögesítését is, a diszkoszvetőknek két és fél méteres oldalú, fakeretes négyzetből kellett eldobniuk a szert. Bauer Rudolf viszont körösítette a négyzetet: az egyik sarkában megállt, majd másfél fordulatos, lépéses technikájával – amelyet a cseh Frantisek Janda-Suk is alkalmazott – megnyerte a viadalt.

„Az első olimpiai versenyen 1896-ban a diszkoszvetésnek a görögök voltak az egyetlen művelői – mondta el később. – Ők az antik diszkoszvetőszobrok mozdulatait utánozták. Ezek a mozdulatok nagyon szépek voltak, de nagy eredményt nem lehetett velük elérni. (…) Jó füleslabdázó létemre eszembe jutott, hogy füleslabda módra, forgással kellene kidobni a diszkoszt. (…) Párizsban az edzéseken nagyszerűen ment a dobás. Egy ízben 38.10 métert dobtam, amellyel túlszárnyaltam az akkori világrekordot.

A versenyen azonban, mint a legtöbb sportolót, engem is elfogott az idegesség, és bár első dobásaim jól sikerültek a selejtezőben, és 36.04-re repült a diszkoszom, délután már nem tudtam javítani. Ám ezzel is elnyertem az olimpiai bajnokságot. A párizsi olimpiáról hazatérve már csak rövid ideig és akkor is csak vidéki gazdászversenyeken indultam. Magyaróvárott azonban továbbra is dobálgattam, és eközben sikerült negyvenkétnegyvenhárom méteres eredményeket is elérnem… Olimpiai győzelmem mellett legalább annyira örültem annak, hogy a fordulással való dobást, amelyet én honosítottam meg, minden atléta átvette, s az lett a diszkoszvetés modern stílusa.”

Az ünnepélyes eredményhirdetéskor Bauer Rudolf tiszteletére az Egyesült Államok himnuszát kezdték el játszani. Aztán rájöttek, hogy ő nem egy amerikai Párizsban, s folytatták a Gotterhaltéval, amely nem úgy fohászkodik, hogy „Isten, áldd meg a magyart”, hanem hogy „Isten, tartsd meg a császárt!” A monarchia korában úgy gondolták a felvilágosult franciák, nekünk ez is jó lesz.

Szereztünk még egy érmet atlétikában: Gönczy Lajos 175 centit ugrott magasban, és harmadik lett. Akkor még helyből is lehetett ugrani, de az külön versenyszám volt, Ray Ewry 165 centivel nyerte meg. Helyből távolugrásban 321 centimétert, helyből hármasugrásban 10.58 métert teljesített, így összesen három elsőséggel az olimpia egyik hőse lett a négyszeres bajnok atléta, Alvin Kraenzlein mellett.

A magyarok öt érméből hármat az úszó Halmay Zoltán szerzett meg. Univerzális gyorsúszónak mondhatnánk, hiszen 200 és 4000 méteren második lett, 1000 méteren harmadik. A Szajna egyik holtágában csobbantak vízbe a versenyzők, más források szerint viszont magában a Szajnában: folyásirányban remek időeredmények születtek. Szajna-átúszás helyett gátúszás is szerepelt a programban, a résztvevőknek át kellett mászniuk egy sor hajón, a többi alatt pedig átúszniuk.

Még különlegesebb versenyszámnak tekinthető a lóugrás, ez nem egészen úgy nézett ki, mint a mai szertornában. Ekkor még maguk a lovak ugrottak, minél távolabbra és minél magasabbra. Angolszász dominancia jellemezte az olimpiai műsort, volt még golfozás, krikett és krokett, lovaspóló és rögbi, továbbá – a később sok-sok éven át hiányzó – tenisz is. Egy testvérpár uralkodott akkor is, de nem a nőknél, hanem a férfiaknál: a brit Doherty testvérek. Egymás ellen sorsolták ki őket az egyes elődöntőjében, az idősebb, Reginald azonban visszalépett a fiatalabb Laurie javára, ő később a döntőt is megnyerte. Bátyjával még aznap a párosverseny első helyét is megszerezték.

Az emberiség olyan korszakot élt, amelyben a vasárnap szentsége még a győzelemnél is fontosabb volt, sok-sok amerikai sportember azért nem indult el versenyszámában, nehogy megszentségtelenítse e napot. Mint a Tűzszekerek című film főszereplője, a skót Eric Liddell 24 évvel később, a következő párizsi olimpián.