Sok vagy kevés?

Megtelik a Bozsik-stadion – lelkesedett barátom, amikor a Honvéd–DAC jótékonysági meccs kapcsán a szurkolótáborok közötti összefogást ecsetelte. Az előzmények ismertek: kegyetlen rendőri attak Dunaszerdahelyen, amelyben kimondva-kimondatlanul megbújt a szlovák kommandósokból nem először előtörő magyargyűlölet.

A Dunán túl a zászlóégetésbe, a Nagy-Magyarországtérképbe kapaszkodtak, és azt mondták, a magyar szélsőjobb parádézott Dunaszerdahelyen, és különben is: nem vonulnak fel szlovák állampolgárok szlovák zászlókkal a Paks–REAC bajnokin, mi mit kerestünk ott? Nem a futballról szólt az a meccs…

A csendes tiltakozás, a súlyosan sérült szurkolók megsegítésére szervezett jótékonysági mérkőzés ragyogó ötlet volt. A szándék dicséretes, le a kalappal mindenki előtt, aki tenni akar a gyűlölet ellen, és segítene a rászorulókon.

Őszintén hittem abban, hogy megtelik a kispesti stadion, és annyian váltanak jegyet, mint az 1992. áprilisi Honvéd–Fradira: akkor mozdulni sem lehetett a 2–0-s vendégsikert hozó összecsapáson.

Van, aki szerint alig ezren, más források szerint kétezren voltak ott kedd este a Bozsikban – sok ez, vagy kevés?

Ha a magyar bajnokik átlagnézőszámát nézem, és ehhez hozzáveszem a nulla fokhoz közeli hőmérsékletet, elégedettek lehetünk. Ha azt, hogy barátságos találkozók, gálák (lásd az öregfiúk Európa-válogatottját, a brazilok bemutatóját) a tévéből ömlő tétmérkőzések miatt világszerte egyre érdektelenebbek, akkor is. Ha azt, hogy a rendőrroham elleni hirtelen nekibuzdulásban a szurkolói összefogásról, a vidékről érkező, nézőkkel teletömött buszokról, az újpestiek és a fradisták könnyes kispesti összeborulásáról, a dugig telt kispesti arénáról lehetett hallani – akkor maradjunk annyiban, a nagy összefogás enyhén szólva megrekedt a szavak szintjén.

Pedig a cél nemes volt, s ha más nem, a házi- és ötletgazda George F. Hemingway több nézőt érdemelt volna.