Alázatra tanítja a sivatag

Liszi László afféle magányos har cos. Már nem abban az értelemben, hogy egyedül ül az autóban (a jobb egyből Fenesi József segíti a munkáját), hanem abban, hogy a három magyar páros közül egyedül neki nincs versenybe nevezett kamionja, vagyis rá fokozottan igaz, hogy nincs hibázási lehetősége, mert ha ő ott marad a nagy semmi közepén, nem segít rajta senki. Na jó, persze ez nem teljesen igaz, hiszen a magyarok azért tekintettel vannak egymásra a sivatagban – de erre nem lehet építkezni. Szóval, ahogy Liszi mondja, ő a klaszszikus Dakaron indul, úgy kell beosztania autója és saját erejét, hogy a nyolcszáz kilométeres napi távokat kibírja.

Ami nem könnyű, hiszen ezek a férfiak azért kezdték el ezt a sportot, mert gyorsan szeretnek menni. A Dakar azonban önfegyelemre (is) tanít.

„Már akkor felmértem a helyzetemet, és feltettem magam a megfelelő polcra, amikor az első néhány Dakaromon elindultam. Elfogadtam, hogy az első húsz-harminc pilóta versengésébe nem lehet beleszólni, ezért aztán nem is a helyezésért hajtok, hanem hogy próbára tegyem magam. Az esélytelenek nyugalmával figyelem, amint Palik Laci és Szalay Balázs küzd azért, hogy minél előrébb végezzen, és persze a legjobb magyar legyen. Mindketten elértek arra a szintre, ahol ez már lehetséges, és a magyar autósportnak nagyon jót tett a rivalizálásuk.”

Az autó beosztása azt jelenti, hogy Lisziék mindig maximum nyolcvan százalékot hoznak ki magukból és az autóból is. A pilóta bevallja, néha nyomná a gázt, néha menne előre, de olyankor mindig figyelmezteti magát, hogy nem szabad, mert ha a pillanatnyi hév elragadja, és eltalál egy követ – nincs tovább.

Nincs annál rosszabb, mint amikor az ember ott marad, a többiek pedig sorra mennek el mellette, s vége a versenyének. Ezt is megtapasztalta már, ezért fegyelmezett – persze az ésszerűség határain belül.

„A Mitsubishink sohasem volt olyan jó állapotban, mint most, a karosszérián kívül szinte minden eleme új, null kilométeres autónak tekinthetjük. Az utóbbi években megtanultam, ahogy gyorsulsz, hatványozottan fogynak az alkatrészek. Úgyhogy az idén súlyos összegeket fordítottunk arra, hogy megbízható legyen a technikai hátterünk.”

Hogy miért vág neki a Dakarnak újra meg újra? Hogy amikor nem állt össze a háttér, miért ment el szervizkamiont vezetve is? Sokan kérdezik. Például az anyukája minden évben felteszi a kérdést: mi a jó abban, hogy elkölt egy halom pénzt, hogy két hétig szenvedhessen?

S erre a kérdésre nem tud mit válaszolni.

Talán csak annyit, hogy muszáj menni – valamiféle kényszer ez. Ha valaki a terepralisportban versenyez, annak a Dakar a csúcs, mondhatni, az olimpia. Ezért érzi azt Liszi, hogy ha Dakar van, menni kell…

„Bizonyos szempontból örülök neki, hogy a Dakar kimozdult Afrikából, mert a repüléstől való félelmem miatt valószínűleg másképp sohasem jutnék el Dél-Amerikába. Stresszes állapotban teltek az órák a repülőn, de a Dakarnak akkora vonzereje van, hogy még ezt is vállaltam. A barátaim szerint két gyönyörű országot fogunk megismerni, és én örülök, hogy odamehetek. Ez a bizonyíték rá, hogy a Dakar nemcsak a pályán kényszerít arra, hogy a határokat feszegessem, a repüléssel szembeni ellenérzést is legyőzette velem.”

Természetesen Lisziék is minden fellelhető adatot – térképeket, műholdas felvételeket – begyűjtöttek az argentin és chilei pályákról. Mint mindenkit, Liszit is az izgatja a legjobban, hogyan kel majd át a mezőny az Andokon, négyezer méter fölötti magasságban. Voltak magaslati edzőtáborban (csapatostól), síeltek 3600 méteren, és egyiküknek sem volt gondja, de a versenyhelyzet persze egészen más…

„Nyugodt ember vagyok, nem veszekszem, nem kiabálok akkor sem, ha eltévedünk. Mindenki legjobb tudása szerint próbálja tenni a dolgát, s néha becsúszik egy-egy hiba. Még normál körülmények között is – ha mondjuk autópályán tesz meg két ember kilencezer-ötszáz kilométert – adódnak konfliktusok. Versenyhelyzetben mindez fokozottan érvényes. Ezért fontos a harmónia az autóban. Fenesi Józsi vérmérséklete nagyjából azonos az enyémmel, úgyhogy nem lehet gond.”

S hogy mire tanította őt a Dakar?

Liszi azt mondja, megtanította értékelni azt, amije van. Hogy amikor hazajön, mondjuk Afrikából, megnyitja a csapot, és folyik a meleg víz – ez a hétköznapokon természetes, de amikor a Szaharából hazatérsz, valóságos csodának tűnik. Ezek azok a dolgok, amelyek helyrebillentik az ember értékrendjét. „A sivatag alázatra tanít. Amikor onnan hazajössz, boldog vagy, hogy itt élhetsz, ilyen körülmények között. És más szemmel nézed a világot…”