Hogy is volt a hurrikánnal? Hogy is volt a hurrikánnal?
Azzal kezdődött, hogy beleszerettem egy hetvennégy láb hosszú Maxiba. Megvettem, és egy profi csapattal nekivágtunk, hogy átszeljük az Atlanti-óceánt. Kétszázhuszonöt hajó közül harmadikok lettünk, és minden tökéletesnek tűnt. Már csak a hajót kellett elvinnem Grenadáig a biztosítóm javaslatára – azt mondták, ott sosincsenek nagy viharok. Pontosabban addig nem voltak. Akkor azonban az évszázad hurrikánja jött, elpusztította a sziget nagy részét a huszonhat tonnás hajóval együtt. A helyiek úgy mesélték: nem egyszerűen felborította, hanem felemelte, mint egy tollpihét, hogy aztán visszaejtse a vízre, immár nem túl daliás állapotban…
Nem tudom, babonás-e, de ez jó jelnek semmiképpen sem tekinthető. Nem fordult meg a fejében, hogy el kellene menekülni a vitorlázás közeléből, amilyen messzire csak lehet?
Nem hátrálhattam meg. S nemcsak azért, mert nem szokásom, s mert addigra már végzetesen beleszerettem, hanem azért sem, mert nincs annál pompásabb érzés, mint amikor egy ilyen hajóval tizenhat-tizennyolc csomóval „veretünk” a tengeren, és kivasaljuk magunk mögött a hullámokat.
Gyerekkorából gyökerezik ez a hatalmas sportszeretet?
Ellenkezőleg! Vidéki gyerek vagyok, de a sport valamiért nem volt trendi arrafelé, ahol felnőttem. Persze rúgtam a bőrt a suliudvaron, meg szánkóztam a domboldalon, de a versenysport kimaradt az életemből. Már elmúltam húsz, amikor a barátaim egyszer elhívtak magukkal síelni. Mondtam, jól van, elmegyek, elviszem őket, de én majd a melegedőből figyelek, mert kint hideg van… Aztán én voltam az egyetlen, akit alig lehetett leparancsolni a pályáról. És a végére majdnem meg is tanultam síelni.
Aztán?
Aztán a magyarok közül az elsők között voltam, akik letették az osztrák síoktatói vizsgát. Tíz évig oktatgattam, szinte ránőtt a léc a lábamra. Roppant mód élveztem: azt is, amikor a kezdőkkel toporogtunk a hóban, és én magam egy centit sem haladtam; azt is, amikor a haladókkal száguldoztunk, de a legjobban azt, amikor a nap végén összegyűltek az oktatók, megittunk valamit a büfében, és együtt jöttünk le a hegyről. Az olyan jó, vad síelés volt…
Ha jól veszem ki szavaiból, folyamatosan keresi a kihívásokat.
Egyik haverom szokta mondogatni: „Te aztán szeretsz veszélyesen élni.” És tényleg, imádom az adrenalint, kipróbáltam a vadvízi evezést, szeretek búvárkodni, és a levegőben is otthon érzem magam, bár kisrepülőre még nincs jogosítványom.
Hogyan lett ebből vitorlázás? Önt sokan úgy ismerik sportberkekben, Láng Robi, aki megvette és felújította a Balaton leghíresebb hajóját, vagy éppen Láng Robi, aki ötszázezer eurós versenyhajót vásárolt, hogy a Kékszalag-győzelemre törjön vele.
Amikor a vállalkozásom beindult, már csak a hétvégéken síeltem, és persze ugyanazt a tempót diktáltam – csak éppen kevesebb edzéssel a hátam mögött. Hét térdműtét lett a vége… Akkor már ismerkedtem a vitorlázással, egyik haverom meghívott a hajójára versenyezni. Egy porcikám sem kívánta, azt gondoltam, ezek csak lazsálnak a fedélzeten, mennyire unatkozhatnak. A verseny igazolta feltevésemet, először szélcsend volt, utána azonban kitört a vihar, úgyhogy minden volt, csak unalmas nem. Küzdöttünk az elemekkel, ebből következik, hogy kezdett tetszeni.
Milyen hajót vett először?
Egy Scholtz 22-est. Az még kishajó volt, de belerázódni éppen jó, hiszen én nem gyerekkoromtól vitorlázom, rá kellett hangolódnom. Amikor szóba került, hogy valami „komolyabb” vitorlást kellene venni, két választásom volt: beruházok egy úgynevezett rohanógépbe, amely évről évre elavul, vagy klasszikus hajót veszek. A móló másik oldalán állt a Nemere II, amely akkoriban elég rossz állapotban volt, mégis úgy döntöttem, ez kell nekem. Persze valamiféle küldetéstudatot is éreztem, hiszen megvettem a Balaton leghíresebb hajóját, a Kékszalag-csúcstartót, és az volt a tervem vele, hogy megmentem. Minden pillanatát élveztem annak a két évnek, amíg felújítottuk, és amikor kész lettünk vele, azt kérdeztem magamtól: most akkor holnaptól mit építünk?
Üzlet ez vagy szenvedély?
Elsősorban szenvedély, de most már üzlet is. Hatmillió eurót fektettem az Adriatic Challenge mezőnyét alkotó hajókba, s ezzel a második legnagyobb magyar befektető vagyok Horvátországban. S a magyar tengeri bajnokság szerencsére évről évre népszerűbb, most már tavaszi regatta is van, az családiasabb, mint az őszi, de szeretik a versenyzők.
Milyen álmok várnak még megvalósításra?
Annak idején álmodoztam én mindenféle földkerülő versenyekről, de most már letettem róluk. Egy Sydney–Hobartot azért még szívesen kipróbálnék, és egyszer talán veszek még egy Maxit az élvezet kedvéért.
S mi lesz az RC44-es sorsa? Ha jól tudom, ennek az ízig-vérig versenyzésre tervezett hajónak ötszázezer euró az értéke.
Igen, annyi, és az idén egyelőre egyvalami biztos vele kapcsolatban, hogy indulunk a Kékszalagon. És persze megpróbáljuk megnyerni – ha megfelelő a szél, van esélyünk. Arról már nem is beszélve, hogy izgalmas lenne, ha a Nemere II ötvennégy éve fennálló rekordját éppen a hajó tulajdonosa döntené meg. Sikerülhet is, hiszen ezek az új hajók már hihetetlenül gyorsak. De visszatérve az RC44-esre: egyetlen okból van értelme megvásárolni egy ilyen hajót – ha az ember rajthoz áll vele a kifejezetten ezeknek a vitorlásoknak kiírt nemzetközi sorozaton, amelyen ráadásul a világ legjobbjai küzdenek meg egymással. Ez évi félmillió euróba kerülne – ennyit én már saját zsebből nem akarok beletenni, a gazdasági helyzet viszont nem kedvez a szponzorkeresésnek. Úgyhogy edzünk, készülünk – mert bizony tanulnivalónk is van bőven –, méghozzá hazai viszonylatban a lehető legerősebb csapattal, aztán jövőre talán nekivághatunk az igazi megméretésnek.
Úgy tetszik, ön igencsak feszegeti teljesítőképessége határait. Mit szól ehhez a családja, a felesége?
Most miért mondja? Mert búvárkodom, vitorlázom, vagy mert telente szeretek százhúsz-százharminc kilométer per órás sebességgel száguldozni hómobillal a fák között? Nem olyan veszélyes, amilyennek hangzik – mosolyog. – S hogy mit szól a feleségem? Nem lehet meglepve, hiszen vitorlázóhoz ment feleségül…