A legtöbb csapatot kiejtő futballedzők

Jó dolog, ha valaki képes kezelni a kudarcokat, és talpra tud állni a bukások után. Cikkünkben olyan − kizárólag külföldi (a magyar szakemberekkel külön cikkben szeretnénk foglalkozni a közeljövőben) − futballedzőket vettünk sorra, akik kiestek csapatukkal a bajnokságból, de ennek ellenére folytatták a pályafutásukat, és aztán más együttesekkel is − vagy ugyanazzal − alacsonyabb osztályba kerültek. Van, aki jó néhány fiaskó után ért fel a csúcsra, és olyan is akad, aki sohasem tudott sikeressé válni.  

AKIKET NEM RIASZTOTTAK EL A KUDARCOK – DAVE BASSETT ÉS SEGÍTŐJE

Az angol Dave Bassett futballistaként nem tett szert túl nagy ismertségre: a védekező középpályás félprofiként játszott, és nem futott be igazán fényes karriert, bár részese volt a Wimbledon 1975-ös nagy menetelésének az FA-kupában, amely után ismertté vált az együttes. Bassett ezután úgy döntött, hogy edzőnek áll. Utólag jó néhány egylet szurkolói valószínűleg sok mindent megadtak volna, hogy ne menedzserként folytassa. Pedig nem kezdődött rosszul az edzői karrierje, sőt Bassett a Wimbledonnal az élvonalba jutott az 1985–1986-os idényben, és bár a média tetszését nem nyerte el a csapat hosszan előre ívelt labdákkal operáló stílusa, az együttes eredményes volt.

Bassett nem sokkal később elhagyta a Wimbledont, mivel úgy érezte, mindent kihozott a társaságból, amit lehetett, és a Watford menedzsere lett. Ekkor kezdődött aztán a lejtmenet: az 1987–1988-as szezonban a szörnyű eredmények miatt már januárban menesztették, az együttes pedig nem kerülhette el a kiesést az első osztályból. Bassett azonban ekkor már a Sheffield United menedzsere volt, és a számos új igazolás ellenére kiesett a másodosztályú gárdával, amivel azon kevés trénerek közé került, akik egy idényben két alakulat bukásában is részt vettek.

Bassettnek azonban a sheffieldi klubvezetők megadták a lehetőséget a javításra, és az angol szakember két évad alatt az élvonalba repítette a csapatot. Az 1993–1994-es idényre viszont elfogyott a szerencséje, és a United az utolsó fordulóban, drámai izgalmak közepette elveszítette a helyét az első osztályban. Csak egy pont kellett volna az áhított bennmaradáshoz a Chelsea elleni bajnokin, és öt perccel a találkozó vége előtt 2–1-re vezettek is Bassett tanítványai, ám a londoniak fordítottak. A menedzser később egy sikertelen feljutási kísérlet után idény közben távozott.

Bassettet 1997 márciusában „tüzet oltani" hívták a Nottingham Foresthez, de nem tudta megmenteni az együttest a kieséstől, ám a csapatnak a következő idényben sikerült visszajutni a Premier League-be. 1999 januárjában azonban a gyenge eredmények miatt menesztették a szakembert, a Forest pedig ismét búcsúzott az idény végén. Ezután következett a Leicester City kiejtése, amit a 2001–2002-es kiírásban „sikerült véghezvinni". A bukás biztossá válása után – még a szezonzárás előtt – Bassettet nem lefokozták, hanem a klub futballigazgatójának nevezték ki, helyét pedig segédedzője, Micky Adams vette át, aki bár visszajuttatta a gárdát a Premier League-be, a City a 2003–2004-es évadban alacsonyabb osztályba kényszerült. Adams amúgy korábban kiesett a másodosztályú Brentforddal is, így Bassett-tel vélhetően egyetértettek abban, hogy a kudarcok ellenére sem szabad feladni a karriert.

ALLISON, A BUKOTT REFORMER, AKI HÁROMSZOR ESETT KI A CRYSTAL PALACE-SZAL, ÉS MÉGIS A SZURKOLÓK KEDVENCE MARADT

Az ötvenes években hosszú ideig a West Ham Unitedben futballozó Malcolm Allison menedzseri karrierjének legfontosabb állomása – cikkünk témájának szempontjából – a Crystal Palace volt. Az angol szakember nem kevesebb mint három alkalommal esett ki a londoni csapattal. Az első bukásért

Következő szezonjában azonban nagy reformokat vitt keresztül az együttesnél, melynek során megváltoztatta a Crystal Palace becenevét, valamint a gárda mezének 68 éven át használt színösszeállítását. A siker azonban elmaradt, sőt az 1973–1974-es idényben sorozatban másodszor is búcsúzott az együttes. Ennek ellenére maradhatott a klubnál, és a következő idényben nagy menetelés után az FA-kupa elődöntőjébe jutott, de mivel a feljutás elmaradt, lemondott a posztjáról. Az 1980–1981-es évadban visszakerült a közben ismét élvonalbelivé lett Crystal Palace-hoz, ám két hónapig tartó regnálása alatt nem tudta megmenteni a kieséstől az együttest. A számos kudarc ellenére Allison a Palace szurkolóinak körében a mai napig nagy népszerűségnek örvend a dicsőséges FA-kupa-menetelés miatt.

A Crystal Palace-nál egyébként nem csak Allisonnak szavaztak bizalmat azután is, hogy nem tudott bennmaradni a csapattal: Steve Coppell ugyancsak kétszer szállt alá alacsonyabb osztályba a londoni klubbal. Coppell egyébként a Brightonnal és a Readinggel is kiesett egy-egy alkalommal, így joggal követelhet helyet összeállításunkban.

A SZERETNIVALÓ ALAN BALL MÉRLEGE: HATBÓL ÖT CSAPATA ESETT KI, A CITY A MATEK ÁLDOZATA LETT

Alan Ball Jr. az edzői teljesítményével kivívta a brit Guardian napilap nem éppen áhított elismerését: bekerült minden idők tíz legrosszabb menedzsere közé. Az újság értékelése szerint a 2007-ben 61 évesen elhunyt Ball szeretni való ember, de vesztes szakvezető volt. Bár Ball csupán két esetben maradhatott végül kieső együttese élén az idény zárásáig, hatból öt csapata került alacsonyabb osztályba a szakember tevékenysége nyomán. Egyedül a Southampton úszta meg, de csak nagy küzdelem árán.

Ball a legnagyobb bakit a Manchester Citynél követte el: ahogy a legtöbb alakulatával történt, ez alkalommal is nagy izgalmak vártak együttesére az idény végén. A menedzser az utolsó fordulóban elmondta játékosainak, hogy mindent tegyenek meg a döntetlenért, ami bennmaradást jelent. A City tagjai megfogadták a tréner tanácsát, és sikerült is 2–2-re végezniük a Liverpool ellen. A gond csak az volt, hogy az utolsó pillanatban kiderült, Ball tévedett, és az iksz nem volt elég a túléléshez...

A BOND CSALÁD KIESÉSEI, ÉS A KUPASIKEREK

A karrierjét futballistaként kezdő John Bond menedzserként az 1973−1974-es idényben, a Norwich Citynél mutatkozott be az angol élvonalban, de az első szezonjában ki is estek. A klubvezetők mégsem váltották le, és helyesnek bizonyult a döntésük, mivel a következő évadban a City bejutott a Ligakupa döntőjébe, és bár a Wembleyben elbukta a finálét az Aston Villa ellen, a szezon végén visszajutottak az első osztályba. Bond pedig az anyagi gondok ellenére bent tudta tartani a csapatot, mígnem elfogadta a Manchester City ajánlatát. Ott a Crystal Palace többszöri kiejtése kapcsán már említett Malcolm Allisontól vette át a stafétabotot, és az FA-kupa döntőjébe jutott. A finálét nem sikerült megnyerni a Tottenham Hotspur ellen, és 1983-ban úgy menesztették a menedzsert, hogy a manchesteri együttes a tabella első felében tanyázott, majd ám a Bondot váltó John Bensonnal − aki előtte a segédedzője volt − kiesett...

A szakember egy Burnleynél töltött rövid időszak után 1984 decemberében a gyengélkedő Swansea Cityhez került, amelyet megmentett az újabb kieséstől, de a következő idényben már nem tudott segíteni, és év közben magára hagyta a kieső, csődközeli állapotba kerülő walesieket. Bondot 1986 januárjában ismét tüzet oltani hívták, ám nem sikerült segítenie a Birmingham Cityn. 1992-ben a Shrewsbury Townnal a negyedosztályba esett ki, és rendőri védelemre volt szüksége a feldühödött drukkerek miatt. John Bond fia, Kevin is elbukott egy csapattal: a harmadosztályú Bournemouthszal búcsúzott 2007-ben, éppen annál a klubnál, amelyben édesapja a menedzseri pályafutását, ő pedig a futballistakarrierjét kezdte. Hozzá kell tenni, a bennmaradás nem Bondon múlt, mivel tíz pontot levontak az együttestől, és a klubvezetők meg is hosszabbították a szerződését, miután hatból öt meccset megnyert az együttes, és majdnem elkerülte a kiesést. Ennek ellenére aztán már szeptemberben menesztették a gyenge idénykezdet miatt.

DELIO ROSSI NÉGY CSAPATTAL IS BUKOTT A LAZIÓS SIKEREK ELŐTT

Az olasz Delio Rossi is a kiesés sorsára jutott jó néhány csapatával. A tanulóévek alatt a szakember már fiatalon a Salernitanához került, amellyel az első idényében feljutott a másodosztályba, majd egy kitérő után a klubhoz visszatérve az együttes történetének második élvonalba jutásához segítette a salernóiakat. 1999-ben azonban menesztették, mivel nem sikerült benntartania a gárdát. Ezután nehéz időszak következett: Rossinak a Genoánál nem jött össze valamilyen jobb eredmény, majd kiesett a másodosztályú Pescarával.

A Lecce vezetőedzőjeként nem tudta elkerülni a búcsút a Serie A-ból, de rögtön visszavezette a csapatot az első osztályba. Rossi 2004 decemberében az utolsó helyen szerénykedő Atalanta trénere lett, ám nem tudta megmenteni az együttest, amely a Serie B-be került. A kényszerű osztályváltások ellenére a Lazio felfigyelt Rossi munkájára, és aztán  szakember kiváló eredményeket ért el Rómában. A calciopoli után hiába vontak le 11 pontot a Laziótól, az együttes íígy is a harmadik helyen végzett, és 2009-ben Olasz Kupát nyert. Ha a jelenleg a Palermót irányító Rossi nem köszön el a Laziótól az elmúlt idény után, akkor elképzelhető, hogy most ismét a kiesés ellen kellene küzdenie.

Friedhelm Funkel 1991 és 1996 között elmozdíthatatlan volt a Bayer Uerdingen kispadjáról, pedig három alkalommal is kiesett a Bundesligából a csapattal (1991, 1993, 1996) – na persze, kétszer sikerült visszajutni az élvonalba (1992, 1994). Ezután a Duisburghoz igazolt, amellyel a középmezőnyben zárt három idény után kiesett az élvonalból az 1999–2000-es szezonban. Igaz, a bukás előtt már márciusban menesztette a vezetőség.

A Hansa Rostocknál töltött idény után a Köln vezetőedzője lett 2002 februárjában, de már nem tudta benntartani a csapatot, viszont a következő szezonban feljutott, ám az azt követő gyenge idénykezdet miatt elküldték (a Köln pedig ismét kiesett). Ezután azonban már nem esett ki többször, sőt az Eintracht Frankfurttal a 2004–2005-ös idényben feljutott az élvonalba, és 2009-es távozásáig ott is maradt. Májusban ellenben újabb kiesést könyvelhet majd el, ha nem lesz képes csodát tenni a Dárdai Pált is foglalkoztató Herthával.

JUAN MANUEL LILLO − HÁROM KIEJTETT CSAPAT, MÉG TÖBB MENESZTÉS

A spanyol Juan Manuel Lillo valószínűleg már gyerekkorában arról álmodott, hogy egy nap edző lesz, jobban mondva még felnőttkora előtt megvalósította a terveit, és 16 évesen már a helyi Amarozt trenírozta. Négy év telt el, és szülővárosában a harmadik ligás Tolosa vezetőedzője lett, majd a szintén harmadosztályú Mirandéshez került, amellyel bajnokként kiharcolta a feljutást az 1988–1989-es idényben. Lillo aztán a Salamancánál vált igazán ismertté, miután a harmadosztályból indulva az 1995–1996-os szezon végén az élvonalba jutott, és ezzel a Primera División történetének legfiatalabb vezetőedzője lett a maga 29 esztendejével. A Salamanca számára nem tartott sokáig az élvonalbeli szereplés, rögtön kiesett az utolsó helyen, Lillo viszont hatalmas népszerűségre tett szert. Ezt mutatja, hogy a szurkolók tiltakozni kezdtek a tréner menesztésekor.

Lillo ezután az Oviedóhoz került, amellyel bár sikerült kiharcolnia a bennmaradást, a klub vezetői menesztették. 1998 februárjában a Tenerifének segített elkerülni a kiesést, de a következő idényben – igaz, csak 15 meccsen irányította a csapatot, mielőtt elküldték – részese volt a „szigetlakók" búcsújának. Másfél éves szünet után Lillo a Real Zaragozánál tért vissza, ahonnan szintén kirúgták, majd újabb pihenőt követően másodosztályú csapatokat irányított. Csakhogy kevés sikerrel: a Ciudad de Murciával épphogy bennmaradt, míg a Terrassával kiesett. A szakember ezután Mexikóban próbált szerencsét, ám kevés sikerrel: kiesett a Dorados de Sinaloával, és azzal vádolta a szintén a búcsú ellen harcoló riválist, hogy csalással verte meg a nála jobb, de ugyanazon médiatársaság által birtokolt együtteseket. Lillo ezután ismét szabadságot vett ki, majd 2008-ban a Real Sociedadot irányította, amellyel nem sikerült az élvonalba jutnia, ezért ettől a klubtól is menesztették. Jelenleg az Almería vezetőedzőjeként küzd a kiesés ellen.