A téli átigazolási idényben leginkább Angliában szálltak alacsonyan a tízmillió eurók, végképp a kandalló előtt ülő, hófehér szakállukkal babráló nagy(on) öregek meséjévé téve azokat a daliás időket, amikor pár fontos heti béren vitatkozott játékos és klubelnök. Nemcsak a múlt század eleje és közepe, a vége is elhalványodik lassan, futballügyekben pláne, de azért talán érdemes lenne elmerengeni azon, hogy a mostanság forgó összegek tekintetében mekkora halom pénz érnének a közelmúltbeli sztárok manapság.

Természetesen a klasszikus klasszisokat mai helyi értékükön kezeljük, hiszen meglehet, hogy ha az ötvenes évek csillagait fénykorukban betennénk egy mai topligás mérkőzésre, korunk gladiátorai elevenen felfalnák őket, gondoljunk csak arra, mi maradna a vékonyka Garrinchából, ha ollóba fogná a Materazzi, Samuel kettős, vagy hogyan futná atomokra a 82'-es brazil válogatott középpályás sorát Zicóstól, Sócratesestől a jelenlegi világbajnok azonos csapatrésze…

CARROLL–SHEARER

A közelmúlt egyik legmegosztóbb hatású transzfere Andy Carroll Liverpoolba igazolása, ugyanis a fiatal ékért a vörösök nem voltak restek 41 millió eurót, azaz 35 millió fontot fizetni a Newcastle Unitednek.

A nagy Shearer 1996-ban igazolt a „szarkákhoz”, miután a Premiershipben 138 bajnokin 112 gólt öntött a Blackburn színeiben, akkori világrekordot jelentő 15 millió fontért, mai értékben számolva 21 millió euróért.

A Pool számára ómenként Shearer éppen a Liverpoolba 8.5 millió fontért érkező, de hatalmas csalódást keltő Stan Collymore brit átigazolási csúcsát döntötte meg, a korábbi világrekordot pedig az 1992-ben a Milanba igazoló Gigi Lentinit akkor pár napja egymillió dollárral „megelőző", Barcelonába érkező Ronaldo tartotta az egykorú források szerint. A brazilért húszmillió dollárt fizettek, az angolért 23.3-at. Az 1970-es születésű Shearer 31 bajnokin 25 gólt lőtt, majd súlyos sérüléséből felépülve sem spórolt a találatokkal, 303/148-cal zárva NU-s karrierjét tíz idény múlva.

TORRES–KEEGAN

Szintén nem kevés, de a fentinél talán reálisabb pénzért adta el a Liverpool azt a spanyol tornádót, Fernando Torrest a Chelsea-nek, aki nem bírta kivárni, amíg újra világverő csapata lesz Liverpoolnak. A világbajnok támadóért 58.5 millió eurót, azaz 50 millió fontot fizetett ki a londoniak orosz klubtulajdonosa, Roman Abramovics. Adódik a Torres-ügy párhuzama, mégpedig 1977-ből, amikor a klub egyik legnagyobb ikonja, a kétszeres aranylabdás Kevin Keegan hagyta oda a Hamburg kedvéért a Kopot. Hogy mennyiért? 500 ezer fontért…

Torres 2008-ban harmadik lett ebben a versenyszámban, a keegani sikerek megismétlésére manapság kevés az esélye, de az érte kiadott összeget minden bizonnyal megszolgálja azért. De ön szerint is százszor annyit ér, mint a „Hatalmas egér”-ként is becézgetett Keegan?

Mennyit érne ma Kevin Keegan?

ADEBAYOR–PUSKÁS

Néha már kínos csatárcastingot tartott a télen a Real Madrid, olyan kapkodásszerű jelenetekkel, mint amikor nemrégiben felénk akadt napi hét darab miniszterelnök-aspiráns. A nyertes végül a Manchester Citytől érkező togói Emmanuel Adebayor lett, akinek tavaszáért négymillió eurót kellett fizetniük a madridiaknak, és a nyáron 15 millióért végleg meg is szerezhetik őt. Ha már királyi klub, adódik az összevetés Puskás Ferenccel .

A „Száguldó őrnagy” 1958-ban érkezett Madridba (ötezer dolláros aláírási pénzért…), kétéves eltiltással a háta mögött, és tízkilós pocakkal hasa előtt, olyan combokkal, mint a willendorfi Vénusz, de hihetetlen szorgalommal újra versenysúlyba, majd formába lendült. De még milyenbe: ötszörös bajnok, háromszoros BEK-győztes lett, egyéniben négyszeres spanyol és háromszoros BEK-gólkirály! 1967-ben vonult vissza, 241 realos találattal háta mögött. Adebayor is gólerősen kezdett Spanyolországban, de alaposan fel kell kötnie gatyáját, ha egyáltalán látótávolságba szeretne kerülni a magyar legenda eredményeivel.

De mennyit érne a kedves NSO-olvasó szerint ma a 31 esztendős Puskás, ha a 26 éves Adebayor 19 milliót?

JONAS–ROMÁRIO

Kevésen múlt, hogy Pelé nem igazolt a Real Madridhoz, hiszen tizenévesen előszerződést is aláírtak már a felek, de a „Fekete gyöngyszem” hű maradt a Santoshoz, egészen első visszavonulásáig. Hogy hogyan kerül cikkünkbe a 11-szeres paulista gólkirály? Úgy, hogy egy kései utóda, az „összbrazil” aranycipős Jonas 1.25 millióért igazolt januárban a Valenciába a Gremiótól. A 26 esztendős Jonas 23 gólig jutott az elmúlt brazil pontvadászatban, Pelé góljait itt most nem részleteznénk szezononként, maradjunk annyiban, hogy több találatot szerzett, mint ahány bajnokin pályára lépett.

A Santosból visszavonuló, majd a New York Cosmosban újrakezdő Peléért sohasem fizettek átigazolási díjat, de olcsó poén lenne vele összehasonlítani szegény Jonast. Hogy ne milliárdos összegben gondolkodjunk, a közelmúlt örökös brazil aranycipősére, a feledhetetlen (hozzáállású) Romárióra voksolhatnak. A pöttöm gólzsák, aki háromszor volt brazil (no és négyszer holland, egyszer spanyol) gólkirály, egy idényben lőtt csak több gólt odahaza, mint Jonas, két alkalommal ugyanannyit, és a Barcelona tíz, a Valencia nyolcmillió dollárt fizetett érte anno.

Döntsön az olvasó: ha Jonas 1.25 milliót ért meg úgy, hogy klubja kissé alábecsülte kivásárlási árát szerződéskötéskor, vajon mennyit érne napjainkban egy ereje teljében lévő Romário?

LUIZ GUSTAVO–MATTHÄUS

A Bundesliga téli legnagyobb belpiaci dobása a brazil védekező középpályás, Luiz Gustavo Bayern Münchenbe igazolása volt, ugyanis a német futball körein kívül nagyrészt ismeretlen középpályásért a bajorok 17 millió eurót adtak.

Az út nyitva áll előtte, a szó összes értelmében, hiszen ha minden klasszis egészséges klubjában, akkor erősen „szárnyhangsúlyos” az Arjen Robben, Franck Ribéry duó által vezetett egylet. Döntsünk: ha Gustavo 17, mennyi lenne Matthäus?

FANNI–BOLI

Természetesen nem hagyhatjuk ki a Ligue 1-et sem rendhagyó sportlegünkből, bár a francia pontvadászat már korántsem számít a nagyok legfontosabb vadászterületének, mint például a kilencvenes évek végén. Az egyik legérdekesebb ottani téli átigazolás a fiatal válogatott védő, Rod Fanni Marseille-be igazolása volt: a benini gyökerű sokoldalú bekkért négymillió eurót fizettek a kikötővárosiak. Ássunk elő a közelmúltból egy remek, de nem klasszis francia hátvédet, például Basile Bolit.

A keménykötésű bekk 1990 és 1994 között szolgálta az OM-et, a francia nemzeti tizenegyben csaknem 50 alkalommal szerepelhetett, legemlékezetesebb tette az 1993-as Bajnokok Ligája-finálé egyetlen góljának megszerzése volt. A nagy OM-lebukás után a skót Rangersbe került az akkor 27 éves játékos, alig kétmillió fontért – ön mennyit adna most egy stabil válogatott francia védőért, ha Fanni négymillió eurót ért meg?

RUIZ–KROL

A Serie A-ban aztán nehéz olyan napot elképzelni, amikor nem születnek meglepő átigazolások, ha itt az adásvétel ideje, de az a tény, hogy a Napoli 8.5 millió eurót adott az Espanyol fiatal középső védőjéért, Víctor Ruizért, sokakat meglepett a Mercato-fanok közül is. A korábbi időkben is érkezett meglepetésszerűen védő a nápolyiakhoz, mégpedig Ruiznál jóval ismertebb: a 83-szoros holland válogatott Ruud Krolról van szó, aki 1980 és 1984 között alkotott a kék mezben.

Krol, ahogyan azt egy korabeli hollandtól elvárták, a védelem és a középpálya összes pozíciójában klasszisteljesítményt nyújtott, de ekkoriban már söprögetőként játszott, kétszeres világbajnoki ezüstérmesként.

Krol 31 esztendős volt, amikor a Napolihoz igazolt, de aktuális bronzlabdásként. Ön mennyit adna most érte?

ELIAS–SIMEONE

Evezzünk át Olaszországból Spanyolországba, mint egykoron a Római Birodalomban szolgáló evezőlapátolók, mégpedig Madridba, ahol az Atlético a télen hétmillió eurót adott a brazil középső középpályásért, Éliasért. Adódna ugyan a brazil játékmesterrel, a Juninho Paulistával való összevetés, válasszuk mégis az Éliashoz hasonlóan inkább a mezőnymunkában ténykedő argentin ikont, Diego Simeonét!

A nagy munkabírású, „késekkel a foga között” pályára lépő Simeone az 1994-es világbajnokság után tette át székhelyét Sevillából Madridba, mindössze 2.5 millió mai eurónak megfelelő pesetáért. Hamar alapember lett, izmos vállairól rugaszkodott neki a csapat a bajnoki cím és a kupaarany elhódításának, a bajnokságban 12 gólt vágva.

Hiába lett közönségkedvenc, 1997-ben hatmillióért az akkoriban (mint rendesen) nagy csapatot építő Interbe igazolt. 2003-ban, 33 évesen még visszatért két idényre az örök harcos, mielőtt hazájába nem igazolt levezetni. Ha Maradona le nem bukik 1994 nyarán, világbajnokként érkezhetett volna Madridba Simeone – ön tehetős klubelnökként mennyit adna most az ereje teljében lévő „Cholóért”?

LUIZ–TERRY

„Nincs olcsóbb, mint kinevelni a tehetségeket” – szokták mondani a bölcsek, lásd még a mai Barcelonát. Bár a borsos képzési költségeket tekintve ez nem feltétlenül igaz, érdemes eljátszani a gondolattal, hogy mennyit ér egy helyi sztár, amikor az új fiúkért tízmilliókat adnak.

Vegyük például a Chelsea esetét a brazil bozontos üstökű üstökössel, David Luizzal, akiért 30 millió eurót fizettek pár hete a Benficának. Luiz tehetségét botorság lenne megkérdőjelezni, az árát talán érheti némi kritika, de ugyebár a kapitalizmus vastörvénye, hogy minden(ki) annyit ér, amennyit fizetnek érte. Vajon „mennyibe fájna” Roman Abramovicsnak, ha most kellene egy 30 éves John Terryt megvennie? Harmincat, amennyit anno a 26 éves portugál Ricardo Carvalhóért fizettek és amennyiért most Luizt is megvették?

Folytathatnánk még a sort honlapzártáig, de inkább az olvasó véleményére, értékelésére vagyunk kíváncsiak; sőt, várjuk az önök párosításait, gondoljunk csak az Interbe hatalmas összegért érkező Andrea Ranocchia, Giampaolo Pazzini kettős vagy a 21.5 millióért klubot váltó Darren Bent adta képzettársításokra!