A magyarok és Nordahl, avagy futballmúltunk ünneplése

– Nagyszerű játék volt – s tényleg az, aminek emlegetjük: játék! Amelyet komolyan veszünk, mert csak így érdemes játszani, de amelyet nem szabad túl komolyan venni, hiszen az egész csak játék – kezdte retróankétunkkal kapcsolatos értékelését Dénes Tamás futballszakíró, a Nemzeti Sport korábbi főszerkesztője. – Több mint fél évszázaddal a történtek után, egy olyan generáció által szavazást szervezni, amelynek talán a legidősebb tagja sem rúgott még labdába az első tárgyalt évben, egyet jelent azzal, hogy hitelt adunk a filmeknek, a beszélgetéseinknek, az újságcikkeknek, a könyveknek. Nem teszünk, nem tehetünk mást, mint foglalkozunk a (futball)történelemmel, s tényleg játszunk, beleéljük magunkat egy régi korba, megpróbáljuk megtippelni, kiről hogyan vélekedhettek hajdanán, kisakkozzuk, mi érhetett többet akkor, egy gólkirályi cím vagy fél év alatt, mondjuk, öt-hat gól a válogatottban, egy bajnoki cím itt, vagy egy vébé-negyedik hely ott. Játszunk, de nagyon komolyan, mert ezzel is megtiszteljük a régmúlt sztárjait, valamint a Nemzeti Sport Online olvasóit, akik szinte játszótársainkká válnak azzal, hogy tudjuk, napról napra kíváncsian várják, hogyan alakul a lista, s persze megtiszteljük a honlapot is, amely megszervezte a szavazást.

– Reális végeredmények születtek az egyes esztendőkben?
– Meggyőződésem, hogy igen. Reális sorrendek alakultak ki, ami az élmezőnyöket, mondjuk, a „dobogósokat” illeti. Vagy talán udvariasabb úgy fogalmazni: a dobogósok névsora találkozik az ízlésemmel. Mind a hat esztendőben az első háromból legalább kettő szerepelt az én listám első három helyezettje között is. Ennél is fontosabb, hogy az 1953-as esztendőt leszámítva, amelyben egyetlen pont döntött az Aranycsapat balösszekötője és középcsatára között, minden évben legkevesebb tizenhét pont döntött az első és a második helyezett között, sőt 1951-ben Gunnar Nordahl több mint kétszer annyi pontot kapott, mint a második helyezett.
Három futballista kapott összesen több mint száz pontot a hat év alatt, Puskás Ferenc (284), Gunnar Nordahl (208) és Kocsis Sándor (186). Ők voltak az ítészek szerint a korszak legjobbjai. Azt hiszem, ha előzetesen valaki kérte volna tőlünk a három legjobb nevét, nem lett volna olyan szavazó, akinél Puskás Ferenc ne szerepelt volna. Sokak számára az igazán nagy meglepetés Gunnar Nordahl nagy, de véleményem szerint abszolút megérdemelt népszerűsége. Ismételjük: csak ő és Puskás nyert kétszer, s neki még van egy második helye is. „Öcsi bácsinak” pedig egy harmadik. Hidegkuti Nándor, az Aranycsapat középcsatára és a fenti hármas a legnagyobb vesztesei annak, hogy az ötvenes évek első felében még nem írták ki ezt a szavazást. Nordahl az utóbbi hatvan-hatvanöt év egyik legjobb futballistája azok között, akik sohasem játszottak világbajnokságon. Alfredo di Stéfanóval (ő ott volt az 1962-es vb-n a spanyolok keretében, ám sérülése miatt nem léphetett pályára – a szerk.), George Besttel, Ryan Giggsszel „egy csapatban” lenni nem rossz, ugye?

– Volt olyan esztendő, amelyik „félresikerült”? Ki az a játékos, aki túl kevés szavazatot kapott, illetve ki az, akit túlértékeltek Ön szerint?
– Miközben örültem annak, hogy a szavazás egyben a magyar futballmúlt ünneplése volt, a legtöbb év végeredménye inkább egy hajdani Aranylabda-szavazás magyarbarát voksára hasonlított. Különösen igaz ez az 1951-es és az 1955-ös évre. Félreértés ne essék: az előző kitétel nem azt jelenti, hogy fals eredmények születtek, csak annyit, a szavazók szerették a magyar futballt és a magyar labdarúgókat. Én is szeretem őket, ezért is mondom, hogy ha egyetlen játékost meg kellene nevezni, akit legalább egyszer nagyon szívesen láttam volna az első háromban azok közül, akik egyszer sem kerültek be oda, akkor Bozsik Józsefre szavaznék. Szerintem 1950-ben és 1951-ben még nem volt olyan a magyar labdarúgás presztízse Európában, amelyet feltételez a végeredmény.
Kocsis Sándor az ötvenes években több gólt szerzett a válogatottban és a Budapesti Honvédban is, mint Puskás Ferenc, s ez önmagában aláhúzza, méltó a pályafutása arra, hogy közel hatvan év után ilyen sikereket arasson az utókor körében. Ő az egyetlen, aki négy egymást követő évből háromszor is az első két hely valamelyikén végzett. Magam utólag is megkövetem az emlékét, ha 1951-ben nem is, 1952-ben talán betenném a legjobb háromba, ha újra voksolhatnék.

– Kellenek-e manapság ilyen szavazások, írások, statisztikák, amelyek bemutatják a magyar futball dicső múltját?
– Azzal fejezem be, amivel kezdtem: nagyszerű ötlet volt ez a játék, öröm volt benne részt venni. Jó lenne még hasonlókat szervezni – akár arról, ki mit gondol, egy-egy ötéves periódusban melyik volt a világ legjobb klubcsapata.