Taktikák és praktikák – hadrendmustra

A KÖZELMÚLT: kihalt a söprögetőposzt A KÖZELMÚLT: kihalt a söprögetőposzt

A nyolcvanas évek végéig, a kilencvenes évek elejéig kőbe vésettnek tűnt a ma már klasszikusnak mondható 4–3–3-as hadrend, nemcsak a posztok, az ahhoz tartozó mezszámok is állandóak voltak (2 – jobbhátvéd, 3 – középhátvéd, 4 – balhátvéd, 5 – beállós, 6 – jobb oldali középpályás, 7 – jobbszélső, 8 – középső középpályás, 9 – középcsatár, 10 – bal oldali középpályás, 11 – balszélső). Nagyjából a legutolsó mezőnyjátékos, a középhátvéd futballozott szabadon, neki kellett az előtte játszó emberfogó és a szélső védők mögé-mellé kisegítenie, ezért söprögetőnek is hívták – mindenki másnak volt párja, a vele szemben álló (azaz a beállós őrizte a középcsatárt).

A kilencvenes évek közepén változott a helyzet nálunk is, a jelszó pedig az volt: a kor modern futballjában a középpálya a legfontosabb, ott zajlik a játék, oda kell koncentrálni az erőket. A söprögető posztja maradt, előtte két emberfogó vigyázott a két csatárra (akkor már ketten maradtak a háromból), és öten szerepeltek a középpályán – ketten a szélen és hárman mélységben tagozódva középen.
Az ötvédős szisztéma felé haladva furcsán hat, 1995-ben természetes volt, hogy az FTC a Real Madrid ellen is egy söprögetővel (Telek András), két emberfogóval és két csatárral (a híres Zoran Kuntics, Goran Kopunovics duóval), és persze öt középpályással állt fel – a kor divatjának megfelelően.
Az idő múlásával a söprögető szerepe tűnt el: a négy védő egy vonalban helyezkedett el, belső védő lett a középhátvédből, akinek a területek ellenőrzése mellett emberfogói feladata is akadtak, ha az ő zónájában helyezkedett az ellenfél támadója. Ez persze csak egy apró változás az elmúlt húsz évben...

„Még a klasszikus, négy–három–hármas rendszerben tanultam a futballt gyerekkoromban – mondta Halmai Gábor, korábbi 57-szeres válogatott játékos, aki beállósként, emberfogóként, szűrő középpályásként szerepelt sokat, mikor mi volt épp a divatos elnevezése a posztjának. – Ifistaként még irányító voltam, ám a Honvédban Pisont István mellett nem volt erre esély, így hátrébb kaptam szerepet. Jelentős módosítás a játékrendszerben akkor volt, amikor az MTK bajnokcsapata összeállt Garami Józsefnél. Lőrincz Emil söprögetett, előtte két emberfogó és öt középpályás játszott. Középen két védekező – Molnár Zoltán és én –, előttünk Illés Béla szervezett, elöl Kenesei Krisztián és Orosz Ferenc rugdosta a gólokat. Kulcsfigura volt a két szélső, ugyanis Farkasházy Lászlónak és Zsivóczky Gyulánk száz métert kellett bejátszania a vonal mellett. Védekezniük is kellett, egy az egy ellen támadni meg jól beadni – a terület befutásához két tüdő is kevés volt, de nekik feküdt ez a játék. Abban a felállásban ez volt a legerősebb összeállítás, így lettünk bajnokok. Később, Egervári Sándorral álltunk át a négy, vonalban helyezkedő védő jellemezte futballra, és emlékszem, hónapokig kellett azt gyakorolnunk. Amikor megismertük, megszoktuk azt a formációt, úgy éreztem, jobb, stabilabb a védekezésünk.”

A Videoton jelenlegi, a magyar válogatott korábbi videoelemzője, a Vasas Kubala Akadémia volt nevelőedzője, Késedi Gábor lapunk kérdésére azzal kezdte: utópisztikus esetben a klub a kialakult játékstílusához keres edzőt és játékost, és ahhoz igazítja a játékrendszerét, de a valóság inkább az, hogy az edző a saját elképzeléseihez próbálja a keretet alakítani.

„A ma használatos formációk között sok a hasonlóság, a különbséget sokszor a számok mögött rejtőző mélységi és szélességi különbségek adják – mondta Késedi Gábor. – Természetesen ha egy keretben három meghatározó tudású belső védő vagy több veszélyes szélső jön össze, érdemes úgy variálni a formációt, hogy a legjobbak erényei érvényesüljenek. Említhetem José Mourinho Chelsea-jét: az edző szerint az akkor csúcsformában játszó Didier Drogba a legtöbb neki szánt labdát megtartotta, kapura fordult vagy a mellé érkezőket hozta helyzetbe, azaz célszerű volt mindenhonnan a csatárt keresni. A center tudása miatt megérte ezt játszani, mint lapos passzokkal építkezni.”

Persze megfelelő tudás nélkül a legjobb edzői elképzelés sem ér sokat. Stílus, formáció, rendszer – ha a játékos tartalommal, kreativitással, váratlan húzással, gyorsasággal, röviden futballal tölti meg az elképzelést, csakis akkor van esélye a győzelemre.

A KÖZELJÖVŐ: kombinatívabb támadójáték

Halmai Gábor azt mondja a jövőt firtató kérdésre: a pálya szélessége a négy védőt teszi indokolttá, és a középső zóna hasonlóan fontos marad.

„Annak idején azt volt a félig vicces jelszó, hogy szélső védőt papírból, drótból hajtogatnak, fából faragnak. Nem túl kedvesen jobb és balbunkónak is nevezték őket. Helyezkedés, a megszerzett labda leadása a legközelebbi társnak, ez volt a feladat. Ma? Komplex játékos kell oda, sprinter, hogy ne fussák le, hosszútávfutó, mert sokat kell melózni, olvasnia kell a játékot, behúzódni, ha a másik oldalon megy a játék, felzárkózni, cselezni, beadni. Nemzetközi szintű szélső védőink alig vannak. Szóval, a posztok megkövetelte feladatok változhatnak, de forradalmain új rendszer aligha várható.”

Késedi Gábor szerint az átmenet a kulcs.

„Alapvetés, hogy szervezd a védekezésed már akkor, amikor támadsz, és készülj a támadásra, miközben védekezel – mondta a szakember. – Amikor a Juventus előrelendül, a három belső védőből kettő az ellenfél csatárai felé mozog, hogy labdavesztés esetén ne legyenek megjátszhatók. Előre kell gondolkodni, nincs cél nélküli labdatartás. Pontosan passzoltam, én már megvagyok, nincs dolgom – na, ezt felejtsük el! Minden pillanatban készen kell állni arra, hogy reagálni tudjunk, akármelyik irányba kell megindulni.”

Az elemző hozzátette, amikor tanulmányúton járt Lipcsében, szinte csak az átmenet szerepelt az edzésprogramban: megindulni azonnal egyenesen előre, ha labdát szerzel, és hogyan lehet visszatámadni, ha elvesztetted, miként rendeződj vissza, ha nem tudod gyorsan megszerezni. Mivel nagyon szűk területen játszanak a csapatok, és szinte mindenki aktívan visszatámad a labdavesztés esetén, ezért ma nehéz feladat a labdaszerzés pillanatában történő azonnali támadásindítás, sőt a visszatámadás elől kimenekíteni a labdát az adott területből.

„A jövőtől azt várom, hogy az ellenfél kapujához fokozatosan közelebb tolt védekezési vonalak mentén az agresszív visszatámadásból kialakított játékhelyzetek dominálnak majd. Természetesen a tudáskülönbségeket néha egyszerűbb mélyebb védelmi vonallal ellensúlyozni és abból kontrázni, ezért ez továbbra is jelen lesz a futballban, de abban bizonyos vagyok, hogy a kisebb csapatok is a bátrabb, kombinatívabb támadójáték felé mozdulnak el.”