Fradi volt, Fradi lesz…

Rákosi Mátyás hatalomátvételét, a kommunista fordulatot (1948) követően az egyesületet fasisztának bélyegezték, és mint a rendszer ellenségét, a legsúlyosabb módon diszkreditálták. Az 1949–1950-es bajnokság után szétszedték a csapatot, Budai II László és Kocsis Sándor a későbbiekben a Bp. Honvédot erősítette, Deák Ferenc és Henni Géza Újpestre költözött a Dózsához, Czibor Zoltán Csepelre (majd a Honvédhoz).

Az ínséges idők az 1956-os forradalom kitörésekor megváltozni látszottak, bár az átalakulás szimbolikusan már 1955-ben kezdetét vette, amikor a hagyományos Húsvéti torna bécsi mérkőzésén a csapat engedély nélkül zöld-fehér mezben lépett pályára. És ha már a szimbólumoknál tartunk: 1956. október 23-án, amikor az első lövések eldördültek a Rádió épületénél, két ferencvárosi jégkorongozó, Schneck János és Kondorosi Tihamér félreverte a Rókus-kápolna harangját, hogy figyelmeztessék Budapest lakosságát a forradalom első fegyveres összecsapására. Innen mindketten a Rádióhoz siettek, ahol egy belügyi forrás szerint részt vettek az épület ostromában is.

A velük kapcsolatos jelentés szerzője, a „Bakos Miklós” fedőnevű ügynök, aki amellett, hogy az ötvenes évek egyik legendás vezérszurkolója volt, az állambiztonság számára közölt heti rendszerességgel értékes információkat az egyesületről. S hogy miért éppen a Fradi volt a célpont? A forradalom leverését követően a sportegyesületekkel kapcsolatos megfigyelések közül a Kádár-rendszer politikai rendőrsége a „fasiszta” FTC felé volt a legaktívabb.

A Ferencváros színeiben éppen 1956-ban bajnokságot nyerő két hokissal „Bakos Miklós” a forradalom napjaiban az utcán is találkozott: „A fegyveres terrorakciókat kerülve a Futó utcánál kerültünk az Üllői útra. Itt akkor kezdődött egy tűzharc. Ez elől a volt Ecetgyár kapuja alá húzódtunk. Innen láttuk meg az utcán a körút felől Schnecket és Kondorosit közeledni. Rájuk támadtam, hogy mit keresnek az utcán, miért nem ülnek otthon.” A jelentésben áll az is, hogy Kondorosinál revolvert látott, Schneck pedig állítólag a forradalom leverése után egy gépfegyvert ásott el a háza udvarán. Kondorosi Tihamér később az Ú. Dózsa játékosa lett, Schnecknek pedig meggyűlt a baja a belügyi szervekkel.

November elsején a Fradi újjászerveződött. Az előző napokban megválasztott Forradalmi Bizottság (a vízipólós Németh Jánossal és a futballista Kispéter Mihállyal soraiban) kimondta, hogy az egyesület neve ismét Ferencvárosi Torna Club lesz, a színe pedig zöld-fehér. A több ezer szurkoló jelenlétében zajló ünnepi eseményről a november 2-i Népsport címoldalán számolt be: „Egyszerűen öltözött emberek áradata lepte el a klubház előtti teret, hogy szemtanúja legyen annak a pillanatnak, amikor kimondják: újra megalakult a Ferencvárosi Torna Club. Néhányan bekötött fejjel beszélgettek a tömegben, olyanok, akik tegnap vagy tegnapelőtt még fegyverrel kezükben harcoltak a magyar szabadságért, azért is, hogy most ennek az ünnepi eseménynek is tanúi lehessenek.”

„Bakos Miklós” ügynök mint a Baráti Kör hivatalos vezetője is részt vett az alakuló ünnepségen, igaz, akkor még nem állt a belügy szolgálatában. Jelentését csak a forradalom leverése után, felsőbb utasításra készítette el, amelyben mindent leírt, amire emlékezett: „Délután mintegy 4-5000-es tömeg előtt kezdődött az alakuló ülés. A közönség meglehetősen vegyes volt. A sportolók nagy része jelen volt, voltak csöndes szemlélők, fanatikus drukkerek, de szép számmal voltak izgága elemek is… A klubházban folyt a marakodás a funkciók körül… Ekkor az időközben fegyveresei élén odaérkezett Németh Jánoshoz fordultak segítségért… Erre Németh kirohant a klubház lépcsőjére és egy lázító hangú beszédet tartott.”

A labdarúgó-szakosztály vezetésével Sós Károly vezetőedzőt és Ónodi Lajost bízták meg, és olyan régi legenda is feladatot kapott, mint Furmann Károly. Az újjáalakuló ünnepség során Kispéter Mihály boldogan lépett a mikrofon elé: „Arra kérem szurkolóinkat, hogy továbbra is tartsanak ki a csapat mellett úgy, mint ahogyan eddig tették. Segítsen az Isten mindannyiunkat!”

A forradalom napjaiban úgy tűnt, hogy a zöld-fehér szín és a név visszaszerzésével a korábbi demokrácia is visszaköltözik az Üllői útra, sőt, Kocsis és Budai ismét Fradi-játékos lesz. „Nagypéntek nélkül nincs feltámadás, FTC nélkül nincs magyar labdarúgás!” – kiabálta valaki az ünnepségen. Az mindenképpen a fradisták tartását bizonyítja, hogy jóval a forradalom vérbe fojtása után is dacoltak Kádár János rendszerével. Komorettó Béla és Nádas Adolf (mindketten korábbi elnökök) nem adta fel egy független, szakszervezetektől és politikai pártoktól független Ferencváros megteremtésének álmát. Ám hamarosan csalódniuk kellett, mert a klub felépítését és működését tekintve visszatagozódott az ’56 előtti időkhöz, annyi különbséggel, hogy színétől és nevétől nem fosztották meg.

Az állambiztonság a forradalom leverését követően szervezte be „Bakos Miklós” ügynököt, aki még évekkel az események után is rendelkezett olyan információkkal, amelyek addig ismeretlenek voltak a belügy számára. Jelentett ÁVH-s tiszt bántalmazásában részt vevő ismerősökről, olyanokról, akik fegyvert rejtegettek vagy élelmet szállítottak a Corvin közben harcolóknak, de még olyan barát neve is bekerült a jelentésbe, aki november 4-e után bujkálás közben a lakásán kereste fel. Természetesen a sportolók sem maradtak ki, így a Fradi kézilabda-szakosztályának vezetői sem, akik lelőtt szovjet katonákat fényképeztek, majd a fényképeket Franciaországba juttatták.

A klub egyik emblematikus futballistájáról ezt írta: „Az ellenforradalom október végi napjaiban Dalnoki állandóan a városban csavargott egy kisgazdapárti szalagos gépkocsival. Többfelé látták csoportosulás közepén, ahol lázító, demagóg beszédeket tartott. Ezt alátámasztotta az az ikerpár is, akik 1957-58-ban a Baráti Kör végső működéséig annak tagjai voltak. Ő szerintük a köztársaság-téri Pártház ostrománál Dalnoki a Rákóczi út sarkánál tartózkodott és fűtötte a hangulatot. Magatartása azóta sem változott.”

A kádári hatalom a forradalom leverését követően kiemelten foglalkozott a Ferencvárossal. Ha csak az eseményeket követő első tíz évet vesszük figyelembe, majd’ húsz olyan állambiztonsági ügynököt nevezhetünk meg, akik jelentettek a Fradiról. A politikai rendőrség minden fronton támadásba lendült. Ügynökeit beépítette a szakosztályokba, a csapatokba és természetesen a szurkolók közé is.

A Fradin nemcsak hogy rajta maradt a Rákosi-rendszerben ráragasztott fasiszta megbélyegzés, hanem bővült is, mint ahogy azt még a hatvanas évek elején is olvashatjuk belügyi aktákban: „Az FTC köré tömörülő fasiszta, huligán elemek az ellenforradalom leverése óta, mint legális lehetőséget használják fel az FTC köré tömörülő szurkolótábort és ennek égisze alatt népi demokrácia ellenes, uszító, rendbontó tevékenységet fejtenek ki.”

Kádárék féltek egy újabb ötvenhattól, több esetben is attól tartottak, hogy egy-egy Fradi-meccs utáni felvonulás a forradalomhoz hasonló megmozdulássá növi ki magát. Egy ízben a klub megszüntetése is felvetődött, azonban megkegyelmeztek neki. „Nem kell tehát felszámolni, csak középszerűvé tenni” – adta ki a jelszót évekkel a forradalom után Gáspár Sándor. Aztán 1963-ban jött az amnesztia, de nemcsak a politikai foglyoknak, hanem a Fradinak is: „F… gyerek Kádár János, bajnok lett a Ferencváros!” – kiabálták néhányan gúnyból, néhányan komolyan. Az mindenesetre sokatmondó, hogy a Ferencváros tizennégy év után nyert ismét bajnokságot.