Amikor a koreaiak meglepték az olaszokat Angliában

KÉT LABDA, EGY GYŐZTES

„Egy órakor nyolcvanezer néző volt már a stadionban, kívül pedig a rendőrség szerint még negyvenezer ember szorong a pénztárak előtt. A tömegek állandóan érkeznek, a tolongás óriási. A rendezőség katasztrófától tart" – kezdi helyszíni(!) tudósítását a Sporthírlap az első labdarúgó-világbajnokság döntőjéről. Amelynek hivatalos nézőszáma 68 346 – ekkora a befogadóképessége a montevideói Estadio Centenariónak.

Uruguay–Argentína. Slágermeccs a javából, Dél-Amerikáról lévén szó szinte élet és halál kérdése. A háttér is feszült. Csaknem a legutolsó pillanatban derül ki, hogy a korszak talán legjobb játékvezetője, a belga John Langenus fújja a sípot, már negyedszer a tornán. Hogy helyén az esze, bizonyítja a labdavita. A felek nem tudták eldönteni, melyikük labdája legyen a döntő tárgya, ő pedig javasolta: az első félidőben az argentin (kisebb), a másodikban az uruguayi (nagyobb) szálljon, guruljon, pattogjon.
Mondhatni, ez döntött, hiszen félidőben Argentína vezetett, hogy aztán a szünet után Uruguay fordítson és világbajnok legyen. Miközben „vad, soha nem ismert iramban száguldoz a labda", volt tehát iram, rendesen. A hangulat pedig... Nos, az első félidőben először tombolt a nézőtér (1:0 Uruguay javára), aztán megdöbbent, mert „Argentína már leküzdötte idegenszerűségét", és irtózatos tempót diktálva a szünetig két gólt lőtt (1:2).

Szünet után „a tömeg parancsa emberfeletti iramba kergeti Uruguay csapatát" – így a tudósítás, ami pedig a részleteket illeti, váratlan góllal előbb kiegyenlít a gárda, majd egy távoli lövés is bemegy (3:2), s ezzel fordult a kocka. A pályán is. Hiszen „Argentína felébredt, szédületes lendülettel igyekszik újra egyenlíteni. Az uruguayi védelem kritikus tíz perce következik", de helytáll, mi több, a lefújás előtt közvetlenül, „Castro kiszabadul és isteni fejessel megszerzi Uruguay negyedik gólját (4:2)".

Uruguay tehát az első világbajnok, de ugyanakkor meg is őrizte a trónját, hiszen 1924-ben Párizsban és 1928-ban Amszterdamban olimpiai bajnokként már a világ legjobbjaként tartották számon. A döntőről, a körítésről felsőfokban számoltak be a lapok, mi maradjunk a saját házunk táján, idézzük a Nemzeti Sportot: „A stadion hihetetlen izgalom tüzében izzott, míg a labda a két csapat játékosai között cikázva hordozta a tudás, a szerencse és a balszerencse pillanatait a két kapu között."

De kijár az elismerés (egy világbajnoki cím...) laptársunknak, a Sporthírlapnak is, amely kihasználva a kor legkorszerűbb távközlési technikáját, távirati tudósításban, jelen idejűen számolt be a döntőről.
És arról is, hogyan érkezett a tudósítás: „A sürgöny először kábelen fut vagy tízezer kilométert az Óceánon át – sajnos a rádiógramm-szolgálat még nincs kellőképpen kiépítve – aztán a szárazföldi vezetékre bízzák, amely Franciaországon, Svájcon és Ausztrián keresztül hozza el idáig."

Leírva nem túl bonyolult, ám ne feledjük: 1930-ban vagyunk. Esetünkben egy-egy kábeltávirat átlag száz szót tartalmazhatott, képzelhető, mit állhatott ki a tudósító, amíg kiporciózta a mondandóját, s persze a lap áldozata sem volt csekély: mélyen a zsebébe kellett nyúlnia, hogy kifizesse a számlát.

De megérte, hiszen „egész Európában csak a Sporthírlap közölt másnap reggel részletes és pontos tudósítást a világbajnokság döntőjéről".

Tényleg világbajnoki tett.

1930. július 30., döntő
URUGUAY–ARGENTÍNA 4:2 (1:2)
Montevideo, Estadio Centenario, 68 346 néző. V: Langenus (belga)
G: Dorado (12.), Cea (57.), Iriarte (68.), Castro (89.), illetve Peucelle (20.), Stábile (37.)

BÁTOR KIS EMBEREK

Albertosi, Facchetti, Bulgarelli, Mazzola, Rivera. Csak öt név az angliai világbajnokságon szereplő olasz válogatottból, van köztük kapus, hátvéd, fedezet, csatár – mind klasszisok. Tulajdonképpen ők öten is elegendők ahhoz, hogy a csapat simán abszolválja a Koreai NDK elleni csoportmeccsét, feledtetve ezzel, hogy kikapott a Szovjetuniótól.

Aztán... Nem sikerült. Pedig jól kezdtek az olaszok, bátran játszottak, pontosan passzoltak, csak éppen a ziccerek maradtak ki. Ráadásul nem sokkal a szünet előtt Giacomo Bulgarelli megsérült, levitték a pályáról – maradtak tízen. Nem sokkal később pedig Pak Du Ik gondolt egy merészet, betört az olasz tizenhatosra, s hatalmas lövéssel vezetést szerzett. Mit vezetést? Győztes gólt.

Mert a második félidőben hiába követte egyik olasz támadás a másikat, csak annyit értek el, hogy a szakírók a csoport legjobb meccsének jelölték a találkozót. A koreaiak ügyesen verték vissza az ostromot, legjobbjuk persze a kapus, Li Csan Mjung volt.

A másnapi angol lapok címoldalon hozták a világbajnokság talán legnagyobb meglepetését, a The Sun címe szerint „A bátor kis emberek kiütötték az olaszokat".

A Népsport politikailag is kihasználta a ziccert, tanulságként megállapítva, hogy „a sportolók magukkal tudják vinni a zöld gyepre azokat a nagyszerű emberi, erkölcsi és akarati tulajdonságokat, amelyek országuk egész népét jellemzik".

Ehhez képest visszafogott vélemény Kim Ki Szodé. Az észak-koreai szövetség elnöke magától értetődőnek vette az olaszok legyőzését, egy út első állomásának tekintette. Elmondta még, hogy háromévi szisztematikus munka van a világraszóló siker mögött. És koncepció, hiszen úgy tervezték, hogy Angliában meccsről meccsre javulnak. Az eredmények (Szovjetunió 0:3, Chile 1:1, Olaszország 1:0) alátámasztották szavait. És félig a negyeddöntő is, hiszen 3:0-s vezetésről kaptak ki Portugáliától 5:3-ra.

De kikaptak – a fák nem nőnek az égig.

1966. július 19., csoportmérkőzés
KOREAI NDK–OLASZORSZÁG 1:0 (1:0)
Middlesbrough, Ayresome Park, 17 829 néző. V: Schwinte (francia)
G: Pak Du Ik (42.)

BOTRÁNYOS PILLANATOK – AZ EMÍR TESTVÉRE KÖZBELÉP

Ami az eredményt illeti, Franciaország simán túljutott Kuvaiton az 1982-es spanyolországi világbajnokság 4. csoportjában, az eredményre (4–1) kevesebben emlékeznek, mint arra, hogyan lett főszereplő a kuvaiti emír testvére, Fahd al-Ahmad al-Jaber al-Sabah sejk, nem mellesleg a szövetség elnöke. Futballistái nyakra-főre lest reklamáltak, ez volt a mániájuk. A 81. percben – miután Alain Giresse szabályosan talált a kapuba – minden korábbit felülmúló vehemenciával tiltakoztak.

Támogatóra találtak a díszpáholyban helyet foglaló elnökükben, aki kezével háromszor lengetve jelezte: vonuljanak le. Nem tették, gondolt egy merészet, s ő ment be a pályára. Akciója nem volt hatástalan, mire odaért, Miroszlav Sztupar játékvezető a Szovjetunióból már visszavonta gólt. A sejk pedig, mint aki jól végezte a dolgát, visszament a díszpáholyba, másnap pedig arról beszélt, hogy világraszóló sérelem érte volna Kuvaitot, ha Sztupar gólt ítél. De: győzött az igazság. Szerinte.