A magyar, a szlovák és a cseh bajnokság összevonását javasolja a Slovan elnöke

– Nagyon szépen beszél magyarul.
– Á, a fenéket! Úgy gondolja? Inkább csak szeretnék. Ha jövőre jönnek, ha nem is száz-, de talán már kilencvenszázalékos szinten tudok önökkel beszélni a nyelvükön.

– Ha jól tudom, ez részben felmenői nyelve is.
– Anyai ágon igen. Mondjuk úgy, félig magyar, félig szlovák vagyok. Száz évvel ezelőtt Pozsonyban, Kassán természetes volt a magyar vagy a német szó. Édesanyám leánykori neve Bartalos, a Csallóközből, Bodak vidékéről származik.

– Milyen hatással van az újonnan felépített, márciusban felavatott stadion a klub életére? Megdobja a nézőszámot?
– Egyelőre csak néhány hazai meccsen vagyunk túl. Kár, hogy a Szutjeszka elleni elrontott párharccal kiestünk a Bajnokok Ligájából, hiszen az érdeklődés nagyban függ attól, ki az ellenfél. Tíz-tizenegyezres nézőszámmal így is számolhatunk, a nagyobb rangadókon akár tizenöt–tizenhatezressel is. Ha eljutottunk volna a BL-csoportkör előszobájáig, a lehetséges ellenfelek közül az Ajax ellen összejött volna a telt ház huszonkétezer-ötszáz emberrel.

– A BL-kiesés nyilvánvaló presztízsveszteség, még ha az Európa-ligában maradt is még lehetőség a kibontakozásra. Pénzben mekkora a mínusz?
– A Slovanra úgy tekintenek Szlovákiában, mint Magyarországon a Fradira, elképzelheti, mekkora csapásként ért mindenkit a BL-kudarc. Pénzben ezt nem tudnám kifejezni. Nem számít a pénz. Hosszú távú támogatóink vannak, a közönség pedig két-három győzelem után visszatér. Nekünk ez szégyen.

– Korábban az Artmedia csapatát tulajdonosként szinte a semmiből vezette el 2005-ben a BL csoportkörébe, a pozsonyi tündérmesét a magyar klubok is irigyelték, próbálták megfejteni a titkot.
– Pedig nem volt titok. Segített a szerencse, és kész.

– Azért ennél összetettebbnek tűnt a történet...
– Pedig sokszor csak ennyin múlik: ha néhány hete a Szutjeszka elleni selejtezőben nem rontjuk el a tizenegyeseknél az utolsó rúgást, talán most a BL-selejtező rájátszására készülünk a Slovannal. De sajnos néhányan a csapatból túlságosan fennhordták az orrukat.

– A futball személyes szenvedélye vagy megfontolt üzleti befektetése?
– Olyat még nem hallottam, hogy valaki pénzt csinált volna a futballból. Nem hiszem, hogy bárkinek is üzletet jelentene. Sohasem lesz az, ráadásul nálunk a piac nem akkora, mint Németországban, Angliában vagy Olaszországban. Magyarországon más a helyzet, Orbán Viktor közreműködése révén jut pénz a futballba, a kézilabdába és más sportágakba.

– Kétezerhatban tárgyalásokat folytatott a Ferencváros megvásárlásáról, végül azonban csak egy ötvenmillió forint értékű szponzori szerződést írtak alá. Min csúszott el a megegyezés?
– Ezt inkább ne feszegessük! Nehéz helyzetben volt a budapesti klub, próbáltam segíteni, de nem láttam bele a könyvelésbe annyira, hogy komolyan meggondolhassam a vásárlást, ráadásul közben a klub vezetői másokkal is elkezdtek tárgyalni.

– Pedig annak idején még olyasmi is megjelent a magyar sajtóban, hogy valamikor a Ferencvárossal rokonszenvezett.
– Hagyjuk, hogy ki mit írt az újságokban!

– Milyen a Slovan kapcsolata a felvidéki magyarokkal?
– Mindenki tudja, hogy Világi Oszkár, a DAC tulajdonosa jó barátom, a szurkolók azonban ezt hajlamosak félreértelmezni. A rivalizálás a DAC-cal, a Trnavával, a Kosicével hosszú évtizedekre nyúlik vissza.

– A stadionban nem ritkán hallani magyarellenes rigmusokat – miként küzdenek az efféle megnyilvánulások ellen?
– Próbálunk, próbálunk. Néhány száz tagú kisebbség kiabálásáról van szó, a többség nem így viselkedik, más kluboknál is tapasztalni hasonlót.

– Csak éppen nem mindegy, hogy mit kiabálnak. Például az, hogy agresszív-e az üzenet.
– Ahogy én tapasztalom, nem az a jellemző. A legtöbbször a bírót szidják, kétes helyzeteknél vitatkoznak vele. A békének például sohasem tesz jót egy tizenegyes.

– A pozsonyi drukkerek közül némelyek zokon vették, hogy a DAC három évvel ezelőtti stadionavatóján személyesen vett részt, miközben a Slovan éppen máshol játszott mérkőzést. Miért tartotta lényegesnek, hogy ott legyen Dunaszerdahelyen?
– Szerintem a DAC nagyon fontos a Slovannak, és ez fordítva is igaz. Ha a Slovan játszik Dunaszerdahelyen, tizenkétezren is jegyet vesznek, ha a DAC érkezik Pozsonyba, tizenöt-tizenhétezren. Minél nagyobb az érdeklődés, annál több a bevétel. Ahogy említettem, Oszkár jó barátom, ő is itt volt a mi stadionavatónkon. Szeretem Zsoltit és Sanyit is – vele néha együtt vadászom –, szerintem jól csinálják, amit csinálnak (Ivan Kmotrík Hernádi Zsoltra, a Mol elnök-vezérigazgatójára és Csányi Sándorra, a Magyar Labdarúgó-szövetség elnökére gondolt – a szerző).

– Nem sérti a Slovan érdekeit a rivális DAC magyar állami támogatása?
– Nem. Szerintem ez így normális. Hát kinek segítsenek? Itt is, Romániában, Szerbiában is a magyarokat erősítik. Hadd áruljam el, én beszéltem rá Oszkárt, hogy karolja fel a DAC-ot. Régóta mondogattam neki, muszáj, hogy jó foci legyen ott.

– Mivel győzte meg?
– Zavaros volt a DAC költségvetése, kellett egy jó gazdálkodó az élére.

– A külföldi zászlóhasználatot korlátozó szlovák törvénybe egy tavaszi javaslat szerint belevették volna a himnuszéneklés tilalmát is. Végül az utolsó pillanatban kihúzták, magyar körökben mégis nagy felháborodást keltett a javaslat.
– Én úgy látom, hogy ez csak a politikusoknak volt vitatéma, a hétköznapi emberek körében nem.

– Azért a szurkolói jelzések alapján ők is tisztában voltak a kérdés tétjével.
– Minél tovább van napirenden egy vitára okot adó kérdés, annál több feszültséget szül. Nem is igen érdemes beszélnünk erről, mert hiába a jó szándék, a viszályt kereső kevesek nem fogják megérteni a mondandónkat.

– A közvéleményhez sokszor mégis az ő hangjuk jut el.
– A mi feladatunk, hogy a feszültséget csökkentsük, az együttműködést segítsük. Ahogyan Magyarországon csinálják. Annyit segített Orbán Viktor a futballnak, hogy most már előbb-utóbb biztosan meglesz ered­ménye, egy magyar csapatnak előbb-utóbb be kell jutnia a Bajnokok Ligája vagy az Európa-liga főtáblájára. Tudom, a kritikusok a szemére vetik, hogy minek ennyi pénz a focira, mert nem értik meg, hogy a beruházás a jövőjükért van, a gyermekük javát szolgálja. Nem Orbán fog focizni, nem is én, hanem a következő generáció fiataljai. Amit az állam vagy a klubok beletesznek a sportba, húsz-harminc éven belül visszakapjuk, a társadalom, a gyerekeink, mert rávezetjük a gyerekeket a sportolásra, és nem drogozni fognak a pincében. Ez beruházás az államtól, amely igenis megtérül.

– Vagy tíz éve felvetette, hogy a figyelem fokozása, a bajnokság dúsítása érdekében érdemes lenne a szlovák és a cseh ligát összevonni. Még mindig aktuálisnak tartja a javaslatot?
– Nem hiszem, hogy három-négy éven belül ilyesmire sor kerülhetne.

– Ha egyszer mégis megvalósul, jó lenne önöknek?
– Nekünk igen. A Slovannak, a DAC-nak, a Zilinának, a Kosicének jó lenne. Nemcsak a csehekkel, a magyarokkal is együttműködhetnénk. Kevesebb érdektelen, falusias jellegű csapat szerepelne a bajnokságban, viszont minden évben lenne például két Fradi–Slovan.

– Jól értem, hogy egyfajta kelet-európai összevont bajnokság kigondolását szorgalmazza?
– El tudnék képzelni ilyesmit.

– Érdekes ötlet.
– Hat magyar, hat cseh, három szlovák csapat – jelentős liga lenne.

– Miért éppen ezek az arányok?
– Ezt csak példaként mondtam.

– A szlovák, a cseh és a magyar futball képviselőin kívül más is csatlakozhat elképzelései szerint a regionális bajnoksághoz?
– Négyen már sokan lennénk talán, bár Ausztriát el tudnám még képzelni.

– Milyen előnyei lennének a keleti szuperligának?
– Nagyobb piac, több marketing. Külön-külön mondjuk a cseh és a magyar futball tíz-tíz egységet ér, a szlovák ötöt, vagyis összesen huszonötöt. Ha viszont szövetkeznek, ötvenet. És ez legyűrűzik a második, harmadik, negyedik ligába is.

– Izgalmas vízió, de azért lássuk be, elsőre furcsán hangzik az évenkénti dupla Slovan–Fradi.
– Lenne a meccseken kétszer húszezer ember. Könnyű kiszámítani a hasznát. Számokról kell beszélni, mert azt mindenki megérti.

– Valószínűleg egy-két akadállyal azért muszáj számolni, így az Európai Labdarúgó-szövetség ellenállásával vagy a saját hagyományaikat féltő nemzeti bajnokságok ódzkodásával.
– Ha mindenki akarja, meg tudjuk csinálni. Ha a csehek, a szlovákok, a magyarok akarják, megvalósulhat.

– Mennyi idő múlva?
– Nehéz ügy. Három-négy éven belül biztosan nem.

– Szívesen állna a kezdeményezés élére?
– Természetesen.

– Beszélt már erről magyar vagy cseh döntéshozókkal, illetékesekkel?
– A csehekkel igen, még négy-öt évvel ezelőtt.

– És mit szóltak?
– Nekik is gond, hogy a bajnokság utolsó öt-hat helyezettje kevés érdeklődőt vonz.

– A magyaroknak nem vetette még fel? Például Csányi Sándor MLSZ-elnöknek valamelyik közös vadászatuk során?
– Vele nemigen beszéltem erről. Tisztelem Sanyit, mert sokat bizonyított, és pontosan olyan ember, mint húsz évvel ezelőtt.

– Mit vár a budapesti magyar–szlovák Eb-selejtezőtől?
– Erősebb a töltete két rivális kiélezett találkozójának, mint bármely más meccsnek. Nehéz jósolni, talán csak a szerencse dönt.

HEYSEL, RUBEL ÉS A VILÁG KÖZEPE

Rejtélyes háttérember, a nyilvánosság előtt alig mutatkozik, szerepe mégis megkerülhetetlen a Slovan Bratislava életében. Miklós Béla (vagy Vojtech Miklós) az elnök-tulajdonos, idősebb Ivan Kmotrík tanácsosa, a pozsonyi klub vezetésében erős támasza, ha úgy tetszik, régi barátja és üzlettársa. 1956-ban született Csiliznyáradon, Felvidék dunaszerdahelyi járásában, ma is a hatszáz fős falu az otthona.

„Szülőfalum a világ közepe. Komolyan így gondolom. Sokan nem tudatosítják, milyen jó helyen élnek. Innen minden közel van, nagyon magas az életszínvonal, hihetetlenül jók az életkörülmények, és ha a jövőre gondolok, azt kérdezem: mi problémája lehet itt egy átlagembernek? – vallja szűk környezetéről, mire közbevetjük, talán nem mindenki érzi így. – Ha egyesek másként gondolják, az az ő hibájuk. Keveset láttak a világból. Én jártam sok helyen, hallottam géppuskaropogást a saját fülemmel, nem szeretném újra átélni.”

Egyetemi évei alatt a Viktoria Zizkov játékosa volt, ám a futballpálya helyett egy idő után a sporthivatalokban, klubvezetői irodákban, szövetségi tárgyalóasztaloknál bontakoztatta ki hét nyelv ismeretével megtámogatott diplomáciai képességét. A harminckilenc halálos áldozatot követelő Heysel-katasztrófát a helyszínen élte meg, a brüsszeli stadionban rendezett Juventus–Liverpool (1–0) BEK-döntőre a Csehszlovák Labdarúgó-szövetség képviselőjeként utazott el; akkoriban már a csehszlovák válogatott mellett dolgozott, később hosszú éveken át a szlovák válogatott fellépéseit szervezte. Az 1985-ös prágai jégkorong-világbajnokság előtt segített tető alá hozni a szponzori szerződést a főtámogató Pepsivel, részt vett az olimpia politikai válsága miatt meghirdetett 1986-os moszkvai Jóakarat Játékok lebonyolításában, a nyolcvanas évek végén pedig észrevette a keleti blokk átalakuló sportpiacán a lehetőségeket, kiskapukat.

„A magyar válogatott televíziós jogdíjait 1988-ban megvásároltam rubelért, a szocialista országokban ugyanis rubellel kereskedtek, majd dollárért adtam tovább – eleveníti fel egyik nagy fogását, megvilágítva a televíziós jogokkal kapcsolatos korabeli szemléletváltást. – Akkoriban a sportközvetítési jogokat nem adták-vették, hanem cserélték. A német jogokat a magyarra, a magyart a csehszlovákra, a csehszlovákot az angol jogokra. Igen ám, csakhogy az egyik helyen a piac nyolcvanmilliós, a másik helyen tízmilliós, a harmadik helyen százmilliós volt. Rájöttünk, hogy értékbeli különbség van a kínált áruk között, így átvettük azoktól a cégektől, amelyek ezeket a cseréket intézték, és a valós értékükön árultuk őket.”

Mivel a futballban a fő bevételi forrás a televíziós jogdíj, Miklós Béla fontosnak tartja, hogy a klubok ne egymással versengve, hanem összefogva érvényesítsék lobbierejüket. Éppen ezért úgy gondolja, a magyar pénzből felvirágoztatott DAC a Slovannak is jó, hiszen növeli a szlovákiai futball televíziós piacának értékét, és ezáltal a potenciális bevételt. Mint hangsúlyozza, ma Szlovákiában évi egymillió euró, Magyarországon tizenkétmillió euró fut be a labdarúgásba a televíziós jogokból, és ez a különbség akkor is szembetűnő, ha a kiugró magyar adat mögött ott van a politikai támogatás is.

Változás ugyanakkor, hogy bár korábban a magyar NB I fizetéseivel nehéz volt versenyezniük a szlovák élvonal klubjainak, ma már a magyar játékosok anyagi megfontolásból is szívesen írnak alá Szlovákia csapatai­hoz – így igazolta át a Slovan az elmúlt években Priskin Tamást, Holman Dávidot vagy Guzmics Richárdot.

A pozsonyi meccseken hallható magyarellenes bekiabálásokat a szélsőséges és marginális szurkolói kisebbség hangjának értékeli, amely sokszor indok és alkalom nélkül tör elő. Saját prágai egyetemi időszakának emlékét idézi, amikor egy indifferens, harmadik csapat ellen játszott csehszlovák válogatott mérkőzésen a hazai szurkolók a magyarokat szidták. Úgy véli, az ilyen megnyilvánulásokkal nehéz mit kezdeni, még ha elfogadni nem is kell őket. Szóba kerül beszélgetésünk során a szlovák hatóságok brutális beavatkozása miatt emlékezetes 1992-es Slovan–Ferencváros Bajnokok Ligája-selejtező, és ennek kapcsán a szurkolókra támadó szlovák rendőrök fellépése nyomán botrányba fulladt 2008-as DAC–Slovan mérkőzés is.

„Ami az 1992-es esetet illeti, utólag úgy látom, a rendvédelmi szervek akkor lehetőséget láttak arra, hogy megmutassák, mire képesek. Abban benne volt a politika. A botrányba fulladt DAC–Slovan mérkőzés előzetes biztonsági megbeszélésein személyesen vettem részt. Hiába figyelmeztettem mindenkit, hogy a kritikus állórészre nem szabad szurkolókat engedni, a többiek csak néztek rám, mint borjú az új kapura. Beigazolódott a félelmem, az embereket összenyomták, életveszélyes helyzetbe kerültek. Úgy érzem, a dunaszerdahelyi mérkőzés alkalmával a rendőrök szakszerűtlenül és meggondolatlanul avatkoztak közbe.”