Válságban is szórták a pénzt – Moncz Attila publicisztikája

A pandémia rávilágított, tönkre fogunk menni a futballban – vizionálta Florentino Pérez, a Real Madrid elnöke a tavasszal, midőn bejelentette a (később el sem induló) Szuperliga létrehozását. Oké, egy zsebkendőt telesírtunk a labdarúgás halála felett érzett bánatunkban, aztán még egyet akkor, amikor a KPMG nevű tanácsadó cég közzétette a 2020–2021-es idényre vonatkozó jóslatát, amely szerint „várhatóan az öt nagy bajnokság klubjai ebben az idényben alig vagy egyáltalán nem fognak bevételt szerezni ebből a forrásból, és potenciálisan több mint kétmilliárd eurótól esnek el a mérkőzésekből származó bevételekből”.

Majd pedig augusztus 31-én éjjel a top 5 bajnokságban bezárt az átigazolási piac, és a fenti képek alapján (félreértés ne essék, a KMPG jóslatában nem kételkedem, a mínusz döbbenetes lesz, de csak keveseket fog érdekelni) minimum halálos beteg labdarúgás 98 élcsapata bátorkodott csaknem 3 milliárd eurót elkölteni új játékosokra. Úgy, hogy az összegben mindössze a transzferdíjak szerepelnek, az olykor csillagászati összegű fizetések nem. A teljes summa (2965 millió euró) ugyan 9 százalékkal kevesebb, mint a 2020 hasonló időszakában eltapsolt 3250 millió euró, de azért ha a díszes társaság képes néhány hét alatt a meccsnapi bevételei kapcsán jósolt bevételkiesés másfélszeresét elkölteni, olyan nagy baj nem lehet. A beteg köszöni szépen, jól van, él, virul és virulni fog. Csak legfeljebb itt-ott módosulnak a hangsúlyok, kiderül egy-két hazugság, na meg az, hogy az „olajisztánokban” nem feltétlenül (vagy inkább főképp nem?) a sportszakmai, futballgazdasági racionalitás az úr.

A költés terén a ligák között szokás szerint a Premier League vitte a prímet, amely sorozatban hatodszor került az egymilliárdos álomhatár fölé (nemhogy euróban, fontban is!), és az ott szereplő csapatok többet költöttek, mint a Serie A-ban (550 millió euró), a Bundesligában (415) és a La Ligában (295) szereplő vetélytársaik együttvéve. A spanyolok ezzel az összeggel lecsúsztak az utolsó helyre, a francia élvonal is megelőzte őket a maga 375 millió eurójával. A La Liga visszaesése szoros összefüggésben van a Barcelona és a Real Madrid visszafogottságával. A kétezres években először fordul elő, hogy a költési dobogóra egyikük sem fér fel (a jól manőverező Real a negyedik, az anyagi nehézségei miatt állítólagos kényszerpályán mozgó Barca a hatodik helyen zárt), ráadásul mindkettő jelentős haszonnal (39.3, illetve 47 millió euró) fejezte be a periódust. Bár ha a PSG a Real számos, 150 millió eurótól felfelé megtett ajánlata közül egyet elfogad Kylian Mbappéért, a királyi gárda a spanyol és a kontinentális listán is mindenkit maga mögé utasít. Ennyit arról, hogy Pérez szerint tönkre fognak menni a futballban...

Illetve ennyit arról, mennyire gazdasági megfontolások mozgatják a PSG vezérkarát. Mbappé jövőre pontosan 200 (150, 180...) millió euróval kevesebbért lesz a Real Madrid játékosa, a párizsiak viszont úgy érezték, rá is szükség van még ebben a Dream Teamben a klub történetének első Bajnokok Ligája-győzelme érdekében. Engem viszont ez sokkal inkább arra figyelmeztet, hogy a PSG-nek lényegtelenek az ilyen jellegű bevételek, a nagy fizetéseket (senki se higgye, hogy Lionel Messi, Sergio Ramos vagy éppen Gianluigi Donnarumma pusziért focizik az ingyen érkezők közül) és a működési költségeket korlátlanul lehet fedezni a katari olajmilliárdokból. És nem mellesleg, még a 2022-es világbajnokságot is lehet promotálni belőlük, a felsorolt játékosok segítségével is. De ha esetleg kétség lenne afelől, hogy már arab milliárdosok játékszere is a futball, érdemes rögzíteni, hogy az emírségekbeli kézen lévő Manchester City hozta tető alá a nyár legnagyobb igazolását, elsőként fizetett angol játékosért 100 millió fontot (117.5 millió eurót). Csak az én szememben Jack Grealish messze nem ér ennyit, és aligha vagyok egyedül ezzel a véleménnyel.

Bár az is igaz, a Premier League-klubok megjelenése önmagában is árfelhajtó, de az talán még így is túlzás, hogy a nyár tíz legnagyobb transzferjéből hétnél angol volt a vásárló, és csak egy-egy német, olasz, valamint francia akció fért még be az elitbe. Gondolhatnánk, hogy a Covid és a Brexit együttes hatása csökkentette valamelyest a vásárlókedvet, de inkább csak átalakította a prioritásokat a televíziós szerződéseknek köszönhetően még így is nagyon kedvező helyzetben lévő angol kluboknál. Ezt két elemző szavai is alátámasztják. Dan Jones, a Deloitte's Sports Business Group munkatársa így vélekedett: „Miközben az átigazolások mennyisége változatlan maradt, az ingyen megszerzett játékosok száma nőtt, csakúgy, mint a legnagyobb értékű megállapodások száma. Ez azt tükrözi, hogy a klubok a pénzügyi stabilitást helyezik előtérbe, értéket keresnek a piacon, ugyanakkor hajlandók fizetni a legjobb tehetségekért.” Kieran Maguire gazdasági elemző pedig: „Azt hiszem, azt látjuk, hogy a kiadások a nagyon-nagyon értékes játékosokra koncentrálódnak, miközben normális körülmények között talán a csapat minőségét kellene javítani. Az egyéni értékek nagyon magasak.”

Az angol élvonalban az idei nyáron 148 játékos cserélt csapatot, ami a tavalyi hasonló időszakhoz képest 12 százalékos emelkedés, a szakértők igazát pedig az támasztja alá, hogy ezen belül 20-ról 22 százalékra nőtt az ingyen csapatot váltók száma. A tavalyi nyolccal ellentétben most csak négy olyan gárda volt, amely lelépési díj nélkül senkit sem szerzett meg. Emellett szignifikáns változás, hogy erősen csökkent az alacsonyabb osztályokból érkezők száma, a tavalyi 22-vel szemben most mindössze hatan jöttek lentről. Ha a tendencia hosszabb távon sem változik, jelentősen nő a kisebb együttesekre nehezedő anyagi nyomás, hiszen ők a kieső meccsnapi bevételek miatt még inkább rá vannak utalva erre a pénzszerzési formára.

A nagyokat mindez nem zavarja, ők egymással vidáman üzletelnek, olykor nagy volumenben. A tavalyi kettővel (Kai Havertz, Rúben Dias) ellentétben az idén például négy olyan igazolást is nyélbe ütöttek, amelyben az 50 millió fontot is meghaladta a vételár (Grealish, Romelu Lukaku, Jadon Sancho, Ben White), a 20-30 milliós üzletek terén gyakorlatilag semmi sem változott, a 10 millió alatti transzferek száma viszont alaposan csökkent. És mivel a kis kluboknak az utóbbiakból is jelentős bevételük származott, még inkább nyílik majd az olló közöttük és a nagyok között. Vagy ahogyan Andrea Radrizzani, a Leeds United tulajdonosa fogalmazott: „Azért továbbra is ugyanabban a ligában játszunk, és megpróbáljuk megmutatni, hogy a labdarúgás sport, mindig képes meglepetéssel szolgálni. Ha erőnk fogytán, elég csak a Leicester csodás tettére emlékeznünk.” Mondjuk azt a 2016-os bajnoki címet nehéz is lenne feledni.

Az átigazolási időszak egyébként arra is megfelelő, hogy elfedjen ilyen-olyan hiányosságokat. A nyáron hat klub költött 100 millió euró felett (az Arsenal, a Manchester United, a Manchester City, a Chelsea, az Aston Villa és meglepetésre a német RB Leipzig), közülük legalább kettőnél illett ilyen-olyan deficitet eltüntetni. Az Arsenalnál a rossz játékot és az eredménytelenséget, a Manchester Unitednél pedig az infrastrukturális fejlesztések elmaradását igyekeztek palástolni a jól (illetve a londoniaknál egyelőre inkább rosszul...) irányzott befektetésekkel. Az egész PL meg tartott egy kis erőfitogtatást, erősítendő hazai és európai versenyhelyzetét.

A többieknek pedig mi maradt? Talán az, amit Jörg Jakob, a Kicker német sportmagazin főszerkesztője értékelő jegyzetében a Bundesligának címezve megfogalmazott: „Felismerhető gazdasági érzékkel és okos munkával vonzó csapatokat kell fejleszteni, amelyek segítségével garantálható a stabil és kiegyensúlyozott verseny.”

Mert a szinte korlátlan tőkével szemben csak ésszel lehet felvenni a harcot.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!