Népsport: a FIFA és a britek ránk vártak

Így aztán nemcsak az nem meglepő, hogy az 1920-as antwerpeni olimpián nem vehettek részt legjobbjaink, de azon sem kell csodálkozni, hogy a FIFA sem fogadta tárt karokkal a mieinket.

Már 1921 novemberét írtuk, akikor a hollandul kiválóan beszélő Klein Ignác Hágában, a Holland Labdarúgó-szövetség székhelyén találkozót kapott Carl (Cornelis August Wilhelm) Hirschmantól, a FIFA nagy tekintélyű főtitkárától, akinek a személye miatt akkoriban a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség is a holland királyi fővárosban székelt.

Hirschman (a korabeli magyar sajtóban C. A. W. Hirschmann – sic!) eredendően bankár volt, igazi nemzetközi figura, aki 1904-ben társalapítóként ott bábáskodott a FIFA, majd 1912-ben a Holland Olimpiai Bizottság megszületésénél és 1906-tól a labdarúgók világszövetségének főtitkári posztját is betöltötte. Sőt, 1918 végétől, az addigi angol FIFA-elnök, Daniel Burley Woolfall halála után ügyvivőként állt a kormányrúdnál egészen Jules Rimet 1921. márciusi megválasztásáig. (A részvénykereskedelemmel is foglalkozó Hirschman karrierje a nagy gazdasági világválság idején dicstelen véget ért, mert a NOB-ba és a FIFA-ba fektetett pénzét is elbukta, így 1931-ben minden tisztségéről kénytelen volt lemondani.)

Ekkor, 1921 végén azonban még korlátlan hatalmú, makulátlan úriemberként fogadta a Sporthírlap képviseletében őt Hágában meglátogató Kleint:„Szombaton délután lévén, csak nehezen vergődtem át a forgal­masabb utcákon sürgő-forgó tömegen és teljes félórába tellett, míg a neveze­tes épület elé kerültem. Két hatalmas tábla lóg a kapu fölött. Az elsőn a fel­írás: Ukránia Konzulátusa, a másodi­kon pedig: Nederlandsche Voetbal Bund. Jó helyen járok tehát; nem is gondolkodom soká, hanem sietek fel az első emeletre. Kopogásomra az N. V. B. titkára nyit ajtót. Kölcsönös bemutat­kozás után értésére adom, hogy Hirschmann urat, a FIFA főtitkárát keresem. Besiet, majd rövid egy perc múltán kijön és előrebocsát. Gyönyörűen berendezett, hatalmas szobában találom magamat, amelynek falát a futball játék lehető legszebb jelenetei díszítik. Az egyik asztal mellett cvikkeres úriember ült, aki felkel he­lyéről és felém jön, C. A. W. Hirschmann, a hírneves főtitkár előtt állok…”

Az újságíró kész, előre megfogalmazott, és nyilván idehaza egyeztetett kérdésekkel a tarsolyában foglalt helyet a főtitkár irodájában. Ezek között a magyarok elszigeteltsége éppúgy terítékre került, mint az angolok lehetséges visszatérése a FIFA-ba (a sportág alapító atyái a többi „Home Nations” országgal, azaz a skótokkal, a walesiekkel és az északírekkel együtt 1920-ban távoztak, 1924-ben négy évre visszatértek, végül csak 1946-ban találtak vissza – vélhetően örökre – a világ futballnemzetei közé), no meg az amatőrök és profik státuszának örök vitája.

„Egy mondatban összefoglalhatom az egészet: az ellenségeskedéseket Európa min­den országában meg kell szüntetni és mindenki lásson a munka után      – mondta Hirschman.      – A FIFA vezetősége jelenleg a követ­kező három személyből áll: elnök a párizsi Rimet, másodelnök a koppenhágai dr. Aesterrop; főtitkár az én csekély­ségem. Egyelőre sajnos Franciaország még a központi hatalmak országai ellen foglal állást, de ennek ellensúlyozására a semleges államok, élén Hollandiával, a jövő év tavaszán nagy kongresszust hívunk egybe, amelyen a tavaszi­val ellentétes határozatot fogunk elfogadni.

Minden reményünk megvan arra, hogy a világháború előtti állapotok fognak visszatérni, és Anglia, valamint a többi, még jelenleg ellenséges államok csapa­tait is viszont fogják látni a központi hatalmak országaiban. Már most dolgozunk a program összeállításán, és a meghívók a központi hatalmak országaiba is el fognak menni, s remélem, hogy ez országok mindegyike a kongresszuson tény­leg képviselteti is magát. Franciaországnak nagy gyűlölete Né­metország ellen az egyedüli akadálya ma annak, hogy a sportbeli érintkezést még nem vehetjük fel újból. Hiszem, hogy a jövő év meghozza a hőn óhaj­tott békét és megindulnak a sportbeli érintkezések úgy, mint a háború előtt.”

A főtitkár szerint a háborúban vesztes központi hatalmakkal való együttműködést az is akadályozza, hogy ezekben az országokban a belpolitikai helyzet      „nagyon feszült és bizonytalan”.      (Szó se róla, hazánk például a háború befejezése óta ekkor már a 11. miniszterelnökét fogyasztotta, igaz, Bethlen István gróf kilenc évig a hivatalában maradt.) Ráadásul Franciaország a Népszövetségbe való felvételükhez köti a vesztesek részvételét a FIFA-ban folyó munkában. De ez Anglia és a „Home Nations” visszatérésére is kihat, hiszen az angolok nyomatékosították, hogy addig nincs helyük a nemzetközi szövetségben, amíg az összes többi állam nem kap zöld jelzést.„Anglia tehát szintén azt az időt várja, mikor a központi hatalmak országai­ban rend és békesség lesz, hogy azután velük egyszerre lépjen be újból a FIFA-ba.”

Az ominózus FIFA-kongresszust végül csak 1923-ban tartották meg Genfben, ezen 17 tagállam képviseltette magát, azaz messze nem a túlnyomó többség – de ennek is eredménye, hogy az 1924-es párizsi olimpia labdarúgótornáján a háború vesztesei közül egyedüliként már ott lehetett a magyar válogatott. (Amiben persze nem volt sok köszönet, mert a lengyelek 5:0-s legyőzése után Orthék beleszaladtak a híres 0:3-as „egyiptomi csapásba”, és szégyenszemre nem jutottak be a nyolc közé.) 1924-ben ugyebár a britek is visszatértek egy olimpiai ciklus erejéig a nemzetközi szövetség kebelébe, de 1928-ban ismét távoztak, ezúttal aIFA-nak az amatőrök pénzbeli támogatását engedélyező döntése elleni tiltakozásul.

Ekkor, 1921-ben azonban még minden rózsaszínűnek tűnt profi ügyben, Hirschman a témában élharcos Hollandiát képviselte, nem véletlenül mondta Klein Ignácnak:      „Meg vagyok róla győződve, hogy amint Hollandia területén a profi csapatok porondra lépnek, úgy más országok is követni fogják példájukat, éspedig abból az egyszerű okból, mert az egész kontinens megérett a professzio­nalizmusra. Tehát még egyszer hang­súlyozom, semmi új nem fordult elő, mindenki dolgozik, mert munkánk éppen elég sok van és a szezon végén (május havában) kezdetét veszi a profi csapa­tok szerepeltetése…”

Mindeközben az angolok egyértelműsítették, hogy nyíltan fellépnek a kontinens álamatőrizmusa ellen, követelték, hogy az olimpiákon vegyes (amatőr és pro­fi) csapatok képviselhessék nemzetüket, egyszersmind azt is eldöntötték, hogy többé nem küldenek amatőr válogatott csapatot a csatorna felénk eső oldalára.

„Ami alatt mi itthon játszadozzuk kisded játékainkat, KAC-profiügyet vizsgálunk nagy képpel és amatőr paragrafusokat gyártunk huncut mo­solygások közben, azalatt odakünn a nagy világban heves viharok dúlnak az amatőr-profi kérdés körül– írta a profikérdésről 1921 december 1-jén a Sporthírlap. – Úgyszólván az egész világnak a problé­mája ma ez a kérdés, s ha nem csal az érzésünk, a megoldás végered­ményben az lesz, hogy a ma még fennálló határok összeolvadnak s az amatőrizmus és a professzionalizmus annyira egybe folyik, hogy semmiféle kémiai csodaszerrel sem lehet többé kettéválasztani.”

A kor neves sportlapja, az Athletic News szerint a hivatásosok melletti angol állásfoglalás megdönti az 1907-es amszterdami FIFA-kongresszus vonatkozó határozatát, amely az olimpiákon való részvételt csupán amatőrök részére biztosítja, és az olimpizmust alapjaiban rengeti meg, hiszen általa más sportágakban is megjelennének a „professzionátusok”.

„És Angliának igaza is van– írja a Sporthírlap –: egyenlő fegyverek alkalmazásával kell küzdeni, s ha az egyik fél álamatőr-profikat állít ki a küzdőtérre, ne kényszeríttessék a másik színamatőrök szerepel­tetésére. Az angol kívánságból a jövő zenéje hallik: ne legyen különbség többé profi és amatőr között a sport­ban.”

Sok víz lefolyt azonban addig a Dunán és a Temzén is, amíg a ’90-es évektől a profi sportolók előbb óvatosan, majd tömegével megjelentek az olimpiákon. Ma már az a természetes, hogy találkozunk velük, nélkülük alighanem olimpizmus sem létezne.