Szent őrült, ha futballról van szó – Mezey György a hittel teli, büszke edző

„Hittel teli, büszke futballedzőként vettem át a díjat, a családomtól kezdve a játékosokon át az edzőkollégákig megköszöntem mindenkinek, aki hozzásegített. Utólag azért bevallhatom, a meghitt pillanatokban nehéz volt szavakat találni, kifejezni a hálámat mindazért, amit átéltem. Most sem tudok annál többet mondani, amit akkor: legjobb tudásom szerint tettem a dolgom. Igaz, közben kénytelen voltam rádöbbenni arra is, hogy az életműdíjat nem újszülötteknek adják – ez az elismerés általában lezár valamit”  – mondta Mezey György 2020 februárjában, azután, hogy a Nemzeti Színház színpadán, az Év sportolója gálán átvette a Magyar Labdarúgó-szövetség életműdíját.

A főszereplő után ezeken a hasábokon is illik némi összegzéssel szolgálni. Nem könnyű feladat, egyrészt az életmű gazdag volta miatt, másrészt a szerző elfogultsága okán. Aki rengeteget tanult Mezey Györgytől a margitszigeti közös futások során éppen úgy, mint a Gogol utcai panellakásban. Hogy konyít valamit a futballhoz, neki (is) köszönhető, s nem rajta múlott, hogy ismeretei nem teljesek. Így aztán az összegzése is szubjektív, meggyőződése szerint – menthetően.

A sportág tisztelete áthatotta pályafutása minden pillanatát, jellemző, hogy visszatérően kikérte magának, ha fociról beszéltek – futball, labdarúgás helyett. Mert a kettő nem ugyanaz, a hangulati eltérésben ott a lényeg.

Mifelénk különösen indokolt a különbségtétel, hiszen olyan dicső hagyományaink vannak, amelyekre nem elegendő büszkének lennünk, építenünk kell rá. Vagy inkább – kellene. Ahogy ő mondja: „Mert lehet bizonyos részleteket átültetni a holland, a német vagy a spanyol labdarúgásból a miénkbe, de a vezérfonalnak a magyar vonalnak kell lennie. Hiszek abban, hogy a sportágnak nem kizárólag múltja, hanem jelene és jövője is van nálunk. De ennek érdekében ezt a – nevezzük így – történelmi injekciót újra alkalmazni kellene.”

Már csak azért is, mert a folyamatosság az öltözőben érezhető leginkább, az ifjak ösztönösen kapcsolódnak rá a vezérfonalra az idősebbek segítségével. Ahogy ő is rengeteget tanult, s nem is feltétlenül az élvonalban. Például arról, hogy a meccs nem egyszerűen játék a pontokért, hanem – ünnep. Budafokon például: „Mindig a legszebb ruhánkat vettük fel vasárnaponként a mérkőzésekre. Nyakkendőt is kötöttünk. Ez volt a mi ünnepünk, azért dolgoztunk, hogy vasárnap játsszunk. »Ebből élünk, becsüld meg ezt a kinézeteddel is« – tanították az öregek. Az ápolatlan játékosnak nincs tartása. Az öltözés sajátos belső készülést is jelent. Kimenni és jól játszani zavaros, fásult belsővel lehetetlen. Később én is csináltattam egy szép ruhát, s mikor kész lett, első utam a pályára vezetett” – írja, és az is kiderül, hogy a hatvanas esztendők Budafokja sziget volt. Pénzért játszottak persze, volt „fal” állásuk is, mint mindenkinek akkoriban, de – idézem – „a közösség, az egység, a baráti szellem ott és akkor mindennél fontosabb volt”.

Megvívta a maga harcait a vezetőséggel is. Nehezítette a dolgát, hogy míg ő alaposságával tűnt ki, az irányítók többnyire „percemberkék” voltak, s a jelenre összpontosítottak. 1983-ban a szövetségi kapitányi kinevezését négyhetes tárgyalás előzte meg, s ő utána még hetekig, úgymond, tájékozódott. Az pedig jellemző, hogy amikor Buda István államtitkártól írásban kérte, hogy a szerződése lejárta (1986) után külföldre mehessen edzőnek („Gondoltam, egyszer egy igazi proficsapatnál – amelynél feltétel nélküli munkát lehet végezni zavaró hatások nélkül – érdemes lenne megpróbálni”), a sporthatóság feje azt mondta, írást nem ad, mert azt vissza lehet vonni, de szóban megígéri. Nem tette hozzá, hogy azt meg le lehet tagadni...

Egyébként is sokszor hozták méltatlan helyzetbe. Amikor például a Bp. Honvéddal bajnokságot nyert (1991), a következő idényben már januárban tudta, hogy nem vele képzelik el a jövőt, a magyar futballba betörni készülő belga Louis De Vries és csapata nem kér belőle. „Nem foglalkozom a háttérrel, nem lenne tisztességes egyikünktől sem, ha elkezdenénk köpködni egymásra”      – hátrált ki elegánsan az esetleges sárdobálásból, ahogy a Videotonnal szerzett bajnoki címe (2011) után is méltósággal viselte, hogy Garancsi István elnök nem méltányolta kérését, hogy csupán egy esztendővel hosszabbítana. Méltatlanul bántak vele – ez meggyőződésem –, az ő kategóriájában, bajnoki címek után nem távozhat(na) rossz szájízzel az edző.

Játékospárti volt, soha nem adta ki azokat, akikre esküdött, provokálhatták akárhányszor, hogy szálljon be a gyengébben teljesítők ostorozásába. „Ha valakit méltónak találok, (...) akkor az olyan bizalmat jelent a játékos számára, amelyet egy-két gyengébb teljesítménnyel nem lehet könnyedén eljátszani. Az egyéni felelősséget a csapaton belül természetesen elemezzük. (...) A nézőnek joga van eldöntenie a mérkőzés alapján, hogy egy-egy játékos mennyit nyújtott, de a belső szakmai értékelést hagyják meg nekem” – vallotta.

A mérkőzések persze őt is megviselték. Amikor a válogatott 1984 novemberében Nyilasi Tibor 89. percben szerzett góljával nyerte meg a ciprusi világbajnoki selejtezőt, másnap így beszélt arról, hogy kiheverte-e az izgalmakat: „Még nem. Ahhoz több idő kell. Nem elég egy éjszaka, egy hónap kell legalább.” Az északírek elleni, szintén győztes (1–0) vb-selejtező után pedig bevallotta, hogy „hihetetlenül nehéz volt végigülni a mérkőzést”     .

Ritkán beszélt a játékvezetőkről, ám ha nem bírta ki és megtette, frappánsan fogalmazott. Mint például (a nevet fedje jótékony homály): „Ha ma valamiféle sugallatra működött, akkor nincs gond, de amennyiben csak ennyire képes, akkor nincs helye az NB I-es játékvezetők között...!”

Kollégái ritkán álltak ki mellette. Nem véletlen, hogy Garami József közöttük volt, ő az edzőbizottság vezetőjeként akkor hallatta szavát, amikor 1988-as kapitányi lemondása után mindenki nekiesett: „Sajnálom Mezeyt, mert olyan szakembernek tartom, akinek volt és van is koncepciója. Tudja, látja a kiutat, mindig is a sportág lényegi dolgait fogta meg. Nem kétséges, kibontakozási programja igen fontos lett volna. Nagy kár, hogy most már csak múlt időben beszélhetünk erről. Abban a többéves tervben megfelelő teret kapott az utánpótlásképzés és a szakmai munka javítása, egyszóval minden, aminek megvalósítása a magyar labdarúgás létérdeke lenne.”

Amikor tehette, harcolt azért, hogy terveiből valóság legyen. Volt, hogy sikerült, amire bizonyíték egy hír 2009-ből, amely arról számol be, hogy Mezey György, a hazai UEFA-rendszerű edzőképzés megteremtője, az őszi bajnok Videoton vezetőedzője, aki egyben a felcsúti szakmai munka irányítója is, maga mutatta be kollégáinak a felcsúti tesztcsarnok működését. A vendégek bemutató edzéseket tekintettek meg a Puskás Akadémia létesítményeiben, köztük a szintén különleges gyakorlópályán.

A sor persze folytatható, ám ugyebár a terjedelem... Így a végére Szepesi Györgyöt idézem, aki Mezey Györgyöt 50. születésnapján Székely Évát citálva köszöntötte, az 1952-ben olimpiai bajnok úszó a TF kutatóintézetében egy szobában ült Mezey Györggyel: „Félreértés ne essék, nem akarok én belőled valamiféle futballszentet faragni. Bár Székely Éva (aki imád Téged, az eszed, a munkabírásod, a fanyar humorod, még a szuperérzékenységed miatt is; egyszóval úgy, ahogy vagy) azt mondta nekem a kezdet kezdetén: »Nem lesz könnyű dolga, mert Gyuri – ha futballról van szó – szent őrült!«”

Ebben megegyezhetünk.

(VÉGE)

(A cikk a Nemzeti Sport melléklete, a Képes Sport 2021. október 30-i lapszámában jelent meg.)