FFT: Én voltam a világ legdrágább labdarúgója, de ez nem nyomasztott – Hernán Crespo

Hernán Crespo a 2005-ös BL-döntőn (Fotó: FFT)

Ízelítő a nagyinterjúból:

Mennyiben hasonlítható az argentin Superclásico a nagy európai rangadókhoz? Melyik meccshez fűznek a legkedvesebb emlékek?
Gonzalo Ortiz, Santa Fe
Amikor a River Plate ifjú focistája voltam, mindig játszottam a Boca ellen. Nagyon sokszor megmérkőztünk velük. Az első Superclásicómat a felnőttcsapattal 1994-ben vívtam, amikor tizennyolc éves voltam. Kettő nullára nyertünk. Nagyon ideges voltam a meccs előtt, remegett a lábam, de nem tudtam, hogy miért. Aztán rájöttem, hogy a stadion remeg, mert a közönség ugrált felettünk! Gólt szereztem, ahogy Ariel Ortega is. Akkor már jó öt éve nem győzte le a River a Bocát, úgyhogy hihetetlenül jó érzés volt megverni őket a La Bombonerában. Szurkolóink legfelül ültek, valahol az egekben. Apám ekkor látogatott ki először életében a La Bombonerába. El tudom képzelni, mit érzett, amikor a fia betalált a Boca ellen annak otthonában a River mezében!

A Parmából világrekord összegért igazoltál a Lazióba. Befolyásolt döntésedben a pénz? Megnyugodtál, amikor két héttel később Luís Figo újabb csúcsot döntött a Real Madridba szerződésével?
Nick Kay, e-mail
Nem jelentett semmiféle terhet. Tudtam, hogy hatalmas pénz mozdul meg, és a mai napig ez a legnagyobb olasz összeg, amit játékosért fizettek. Engem sosem érdekelt, mennyi az annyi. Csak a futball számított. Amikor például húszévesen abban a bizonyos Libertadores-kupa-döntőben játszottam az América Cali ellen, nem volt egyszerű lelkileg elviselni, hogy Kolumbiába utazunk. Két évvel korábban ölték meg Andrés Escobart. Az ország nem volt biztonságos, senki sem tudta, mi lesz. A média tele volt a medellíni és a cali drogkartellek híreivel. Ez volt az igazi teher, nem a pénz. Hetekig félelemben éltünk a találkozót megelőzően. Aztán végül csodálatos volt minden, nem lett semmi baj. Az összeg tehát sosem zavart, annyit értem, és ez jó érzés volt.

Milyen volt a hangulat a Milan öltözőjében a 2005-ös BL-döntő után? Tényleg már a félidőben, a három nullás vezetéseteknél ünnepeltetek?
Michael Gale, Twitter
Ez egy marhaság! Már fiatalon mindenkinek megtanítják, hogy a mérkőzés kilencven percig tart. Nagyon tehetséges játékosok küzdöttek a sorainkban, köztük Clarence Seedorf, Paolo Maldini, Alessandro Costacurta, Alessandro Nesta, Andrea Pirlo, Gennaro Gattuso, Andrij Sevcsenko. Szerinted ők elkezdtek ünnepelni a félidőben? Ezt sajnos a sajtó találta ki, hogy valahogyan megmagyarázzák a vereséget. Pedig valójában hiába vezettünk, pont azt beszéltük meg, hogyan játszhatnánk jobban. Isztambulban utolért bennünket a végzet. Ilyen a futball. Ez a szomorú, egyben a gyönyörű is a mi játékunkban. Aznap este teljesült egy álmom, mert a Milannal játszhattam BL-döntőt. Az első félidő csodálatosan alakult, jól futballoztunk, és minden úgy történt, ahogy mi akartuk. Úgy éreztem, jó formában vagyok, és két gólt szereztem. Aztán mégis veszítettünk. Még ma sem hiszem el. A meccs után olyan volt a hangulat, mint egy temetésen. Senki sem beszélt az öltözőben és a buszon, de még a szállodában sem. Kemény volt.

Nem frusztrált, hogy 2002-ben nem voltál kezdő egyik világbajnoki mérkőzésen sem? Miért ment olyan rosszul Argentínának azon a tornán?
Ryan Davis, Twitter
Szégyen, ami ott történt. Olyan csapattal utaztunk ki, amelynek győznie kellett volna. Az első mérkőzést megnyertük Nigéria ellen, de a másodikon kikaptunk Angliától. A sorsdöntő, svédek elleni találkozó döntetlen lett. Normális esetben tízből tízszer megvertük volna azt a svéd együttest, de ott most minden ellenünk volt. Lőttünk kapufát, kapusuk, Magnus Hedman mindent kifogott. Batistuta helyére álltam be, és szinte pontosan ekkor szerzett gólt Svensson. Én a nyolcvannyolcadik percben lőttem az egyenlítő gólt, de az kevés volt a továbbjutáshoz. Nem a mi meccsünk volt, és 1962 óta először estünk ki a vébén a csoportból. Borzasztóan kiábrándító volt.

A Hrenán Crespóval készült teljes interjú elolvasható a FourFourTwo.hu-n, IDE KATTINTVA!

Ízelítő a nagyinterjúból:

Mennyiben hasonlítható az argentin Superclásico a nagy európai rangadókhoz? Melyik meccshez fűznek a legkedvesebb emlékek?
Gonzalo Ortiz, Santa Fe
Amikor a River Plate ifjú focistája voltam, mindig játszottam a Boca ellen. Nagyon sokszor megmérkőztünk velük. Az első Superclásicómat a felnőttcsapattal 1994-ben vívtam, amikor tizennyolc éves voltam. Kettő nullára nyertünk. Nagyon ideges voltam a meccs előtt, remegett a lábam, de nem tudtam, hogy miért. Aztán rájöttem, hogy a stadion remeg, mert a közönség ugrált felettünk! Gólt szereztem, ahogy Ariel Ortega is. Akkor már jó öt éve nem győzte le a River a Bocát, úgyhogy hihetetlenül jó érzés volt megverni őket a La Bombonerában. Szurkolóink legfelül ültek, valahol az egekben. Apám ekkor látogatott ki először életében a La Bombonerába. El tudom képzelni, mit érzett, amikor a fia betalált a Boca ellen annak otthonában a River mezében!

A Parmából világrekord összegért igazoltál a Lazióba. Befolyásolt döntésedben a pénz? Megnyugodtál, amikor két héttel később Luís Figo újabb csúcsot döntött a Real Madridba szerződésével?
Nick Kay, e-mail
Nem jelentett semmiféle terhet. Tudtam, hogy hatalmas pénz mozdul meg, és a mai napig ez a legnagyobb olasz összeg, amit játékosért fizettek. Engem sosem érdekelt, mennyi az annyi. Csak a futball számított. Amikor például húszévesen abban a bizonyos Libertadores-kupa-döntőben játszottam az América Cali ellen, nem volt egyszerű lelkileg elviselni, hogy Kolumbiába utazunk. Két évvel korábban ölték meg Andrés Escobart. Az ország nem volt biztonságos, senki sem tudta, mi lesz. A média tele volt a medellíni és a cali drogkartellek híreivel. Ez volt az igazi teher, nem a pénz. Hetekig félelemben éltünk a találkozót megelőzően. Aztán végül csodálatos volt minden, nem lett semmi baj. Az összeg tehát sosem zavart, annyit értem, és ez jó érzés volt.

Milyen volt a hangulat a Milan öltözőjében a 2005-ös BL-döntő után? Tényleg már a félidőben, a három nullás vezetéseteknél ünnepeltetek?
Michael Gale, Twitter
Ez egy marhaság! Már fiatalon mindenkinek megtanítják, hogy a mérkőzés kilencven percig tart. Nagyon tehetséges játékosok küzdöttek a sorainkban, köztük Clarence Seedorf, Paolo Maldini, Alessandro Costacurta, Alessandro Nesta, Andrea Pirlo, Gennaro Gattuso, Andrij Sevcsenko. Szerinted ők elkezdtek ünnepelni a félidőben? Ezt sajnos a sajtó találta ki, hogy valahogyan megmagyarázzák a vereséget. Pedig valójában hiába vezettünk, pont azt beszéltük meg, hogyan játszhatnánk jobban. Isztambulban utolért bennünket a végzet. Ilyen a futball. Ez a szomorú, egyben a gyönyörű is a mi játékunkban. Aznap este teljesült egy álmom, mert a Milannal játszhattam BL-döntőt. Az első félidő csodálatosan alakult, jól futballoztunk, és minden úgy történt, ahogy mi akartuk. Úgy éreztem, jó formában vagyok, és két gólt szereztem. Aztán mégis veszítettünk. Még ma sem hiszem el. A meccs után olyan volt a hangulat, mint egy temetésen. Senki sem beszélt az öltözőben és a buszon, de még a szállodában sem. Kemény volt.

Nem frusztrált, hogy 2002-ben nem voltál kezdő egyik világbajnoki mérkőzésen sem? Miért ment olyan rosszul Argentínának azon a tornán?
Ryan Davis, Twitter
Szégyen, ami ott történt. Olyan csapattal utaztunk ki, amelynek győznie kellett volna. Az első mérkőzést megnyertük Nigéria ellen, de a másodikon kikaptunk Angliától. A sorsdöntő, svédek elleni találkozó döntetlen lett. Normális esetben tízből tízszer megvertük volna azt a svéd együttest, de ott most minden ellenünk volt. Lőttünk kapufát, kapusuk, Magnus Hedman mindent kifogott. Batistuta helyére álltam be, és szinte pontosan ekkor szerzett gólt Svensson. Én a nyolcvannyolcadik percben lőttem az egyenlítő gólt, de az kevés volt a továbbjutáshoz. Nem a mi meccsünk volt, és 1962 óta először estünk ki a vébén a csoportból. Borzasztóan kiábrándító volt.

A Hrenán Crespóval készült teljes interjú elolvasható a FourFourTwo.hu-n, IDE KATTINTVA!