Miután a Puskás Ferenc életét eddig feldolgozó könyvek, filmek szerzői, készítői leginkább magyarok és britek voltak, szembetűnő, hogy az „első spanyol Puskás-életrajzként” beharangozott kötet éppen ezekből (a közülük angolul hozzáférhető) forrásokból táplálkozik, nagyon alaposan feldolgozva őket, de éppen az alcímben jelölt „második életről”, Puskás madridi éveiről tudunk meg sokkal kevesebbet, mint amit remélhettünk volna. Nem vitás, a szerző mindent elolvasott, amihez hozzáfért, ami a spanyol sajtóban megjelent, vagy ami két fő forrásmunkája, Rogan Taylor 1995-ös interjúkötete, a Puskas on Puskas és Almási Tamás dokumentumfilmje, a Puskás Hungary révén eljutott hozzá, de néhány tényről bántóan nem tud, ami pedig Magyarországon már többé-kevésbé közismert, illetve az is kiütközik, hogy személyesen nem beszélt Puskás életének egyetlen szereplőjével – még a Madridban ma is élő játékostársakkal – sem. Mert ha beszélt volna, bizonyosan tudná például, hogy nem Puskás tanulta meg és alkalmazta a pályán a spanyol káromkodásokat, hanem olyan sokszor kiabálta magyarul, hogy „a ... anyád”, hogy végül kivétel nélkül minden csapattársa elsajátította, és a még élők máig emlegetik.
Azért is írom, hogy afféle oktató jellegű ifjúsági regényre hasonlít a mű, mert néhány kötelező mondaton túl a szerző – tények és személyes benyomások híján – szemérmesen hallgat Puskás családi és magánéletéről, emberi viszonyairól, feleségéről, lányáról, s az a kevés, amit kénytelen e tárgyban leírni, többnyire fikció. Teljes tévedés például azt írni, hogy a felesége győzködte a legtöbbet – és leginkább a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján – Puskást, hogy végre térjen haza az emigrációból, ennek éppen a fordítottja igaz. De a pikírtkedés szándéka nélkül írom egyébként, hogy a csaknem négyszáz oldalról általam kijegyzetelt négyoldalnyi kisebb-nagyobb hiba, tévedés ellenére meghatóan nagy és szép munkát végzett Daniel Entrialgo: ilyen részletesen, alázatosan és fontos összefüggésekre jól rávilágítva talán még egyetlen Puskás-portré sem készült, pláne külföldi szerző tollából. Erre csak egy rajongó képes: üdv a klubban, Daniel!
Ha talán többet is vártam a spanyolországi résztől, azért előkerültek olyan finomságok, amelyeket mi innen nem tudhattunk vagy eddig nem vettünk észre. Például, hogy Kocsis Sándor a falat fejelte legendás, de ezúttal egyre erősebben vérző homlokával a berni öltözőben a második 3:2-re elveszített drámai döntő után; hogy Santiago Bernabéunak, a Real Madrid elnökének és Bozsik Józsefnek, a Puskás számára két annyira fontos embernek a halálát csak két nap választotta el egymástól; vagy az, hogy Indalecio Cisnerost, a Hala Madrid című régi klubhimnusz zeneszerzőjét Bernabéu elnök hasonlóan nagy becsben tartotta, mint a rá mindenben hasonlítani igyekvő mai presidente, Florentino Pérez az új klubhimnuszt Ronaldóékkal stúdióban feléneklő Placido Domingót.
Mestersége címere: amerikai sportról egy magyar újságíró szemüvegén át |
A Sacchi-örökség kódexe – könyv a futball újra feltalálásáról |
Nekem, ugyancsak Puskás-rajongóként természetesen nagy élmény volt a könyv, de nehezen tudom megítélni, hogy egy kevésbé „fertőzött”, úgymond kívülálló elég izgalmasnak, fordulatosnak, élménydúsnak tartja-e a neki esetleg sok ismeretlen nevet, meccset, helyszínt felsorakoztató szöveget.
Mindenesetre fantasztikus, hogy a spanyolok a 2010-es évek végén Puskásról írnak könyveket (kevéssel ez után a kötet után Taylor könyve is megjelent spanyol nyelven), s az is, hogy ez a sajátos hangulatú, megfelelő arányban lírai és történelmi leírásokkal tarkított Puskás-életregény már magyarul is olvasható.
(Daniel Entrialgo: Puskás – Második élet, G-Adam Stúdió, 2021)