Bekeretezett élet – 80 évesen is gyors Szabó György, a Tatabánya korszakos védője

– Gyors még?
– Igen. Persze lassul az ember, de ez inkább adottság, amivel születik az ember.

– Úgy tudom, jár még futballozni.
– Van egy iskola nem messze tőlünk, oda járok. Kézilabdakapura játszunk, bírom még az iramot, nem is vagyok sérülékeny. A pályafutásom során is csak egy Achilles-ín-sérülés gátolt.

– Nem állt atlétának, mint a szintén gyors Mátrai Sándor?
– Dehogynem! A száz métert 10.9 másodpercre futottam, az atléták edzője rögtön szólt, éppen én hiányzom, mert három jó futója van. Aztán Hidegkuti Nándor véget vetett a karrieremnek.

– Ezt hogyan kell érteni?
– Az „Öreg” szólt – hiszen mi is csak úgy hívtuk, mint a társai az Aranycsapatban –, hogy döntsem el, mi akarok lenni, atléta vagy futballista. Ha utóbbi, akkor ne szaladgáljak, ahogyan ő mondta.

– Fiatalon átélhette azt az időszakot, amikor még nem széledt szét az Aranycsapat. Hogyan hatott önre?
– Nem volt még televíziónk, csak Szepesi György közvetítéseit hallgattuk. Egyébként Hidegkuti volt a kedvencem, nem a jobbszélső Budai II László vagy Sándor Csikar. Szőnyben, a Duna-part árterületén futballoztunk rengeteget.

– Tanult hegedülni, de aztán futball-labdára váltott. Ennek mi a története?
– Szüleim az iskolában beírattak hegedülni, a szomszéd lánya is járt, gondolták, nem válik a káromra. Persze a srácok mentek futballozni, mindig szóltak: „Gyuri, te nem jössz?”

– Hogyan lépett le? Elkezdett hamisan hegedülni?
– Pontosan! Falsot húztam, a tanár azt hitte, fáradt vagyok, még ő mondta, menjek ki a levegőre.

– Hogyan lett „profi”?
– Egy szörnyű tragédia következtében. Az Almásfüzítői Timföld ifijátékosa voltam – a gyárban voltam lakatostanuló –, és meccs­re utazva a buszunk vonattal ütközött Táton a vasúti átjáróban. Ketten meg is haltak – felkerültem a nagyok közé.

– Hol figyeltek fel önre?
– Katonaként sportszázadba kerültem a Tatai Honvédhoz, egy idény alatt 29 gólt szereztem, pedig nem is a jobb szélen futballoztam, hanem összekötőként. Csak később kerültem a szélre, amikor kiderült, hogy jobblábas vagyok. Nem tudtak elnyomni, mert elég erős voltam. Fiatalon Szőnyben a kútról én hordtam a vizet tízliteres kannákban és úgy erősítettem, hogy magamtól oldalt eltartva vittem hazáig. Tatára visszatérve, ott indult be a karrierem. Egy alezredes – a mai napig emlékszem, úgy kellett szólítani, Fórizs János alezredes elvtárs – írta alá a kimenőpapírokat, ha nyertünk, rögtön mehettünk is haza, időnként pluszszabadság is járt. Az idény felénél 15 gólom volt, odajött és azt mondta: „Szabó elvtárs, ha az idény végéig lő 30 gólt, kap tőlem háromezer forintot.” De milyen az én formám? A bajnokság végén megálltam 29-nél. De az „ales” nem garasoskodott: mivel megnyertük a bajnokságot, s csak egy góllal maradtam el a 30-tól, felvetette: „Megkapja a pénzt, vagy eldöntheti, a Tatabánya futballistája lesz!” A Bányászt választottam, amikor leigazoltak, kiderült, a Tatai Honvédban több meccsemet is látták. Hab volt a tortán, hogy amint odakerültem, kaptam ötezer forintot.

– Mit lehetett akkoriban ötezer forintért venni?
– Még telket is. Elég nagy pénz volt az akkor.

– Úgy tudom, egy narancssárga bogárhátú Volkswagent vezetett.
– Az már a hetvenes években volt. Hétfőként mindig azzal vártam Csapó Karcsit az állomáson, hogy ne tévedjen el a pályára menet. Tatabányán az autó még a hetvenes években is ritkaság volt, egy ilyen színű VW meg pláne.

– A Bányászban jobbszélsőként vették számításba, majd a jobbhátvéd posztjára került. Melyiket kedvelte jobban?
– Ha hiszi, ha nem, bekkelni jobban szerettem. A góllövés persze nagy boldogságot jelentett, de védőként több örömet szerzett, hogy túljártam a csatárok eszén. Felkínáltam az egyik oldalt, cselezzenek arra, aztán visszalépem, és elvettem a labdát. Ha kicseleztek, mindenkit utolértem. De azt azért nem felejtem el, amikor az első mérkőzésemen léptem pályára az élvonalban a Fradi ellen a Népstadionban. Nemcsak az ötvenezres aréna volt lenyűgöző, hanem ahogy az emberek nézték a bemelegítést a szoborparkban. Az első NB I-es gólomra is emlékszem, Csepelen szereztem nem sokkal a Fradi-meccs után. Olyan is előfordult, hogy az én gólommal nyertünk, mint például Zalaegerszegen. Feljutott a ZTE az első osztályba, és az első bajnokin, telt ház előtt az én gólommal nyertünk idegenben egy nullára.

– Jobbszélsőként ki ellen volt a legnehezebb futballoznia?
– Nem tartottam senkitől! Viszont a Vasasban Sárosi László nagyon jó balbekk volt. Intelligens, nehéz volt túljárni az eszén, mert remekül olvasta a játékot. Azt sem felejtem el, hogy az első meccsemen Dalnoki Jenő mennyire faragott. Rendre becsaptam, nehezen viselte. De róla nem szeretnék beszélni, mert...

– ...de azért később még muszáj! Védőként kitől tartott?
– Az újpesti Zámbó Sándorral, később Nagy Lászlóval nagy csatákat vívtunk. De a lila-fehérek vezetősége értékelte a játékomat, mert kölcsönjátékosként elvittek a Dózsával Dél-Amerikába. A gyorsaságom tudatában mindenki ellen önbizalommal léptem pályára.

– Melyik edző álmodta meg, hogy önből jobb oldali védőt farag?
– Már Kompóti Gábor is eljátszott a gondolattal, de talán Lakat Károly és utána Gelei József vitt hátrébb.

– Kikkel szeretett a legjobban futballozni?
– Csernai Tiborral és Szepesi Gusztávval.

– Fővárosi klub nem akarta átigazolni?
– De, éppenséggel az Újpest. Ám maradtam, dühösek is lettek rám a vezetők, még az is kiszaladt a szájukon, hogy sohasem leszek válogatott...

– Ez, mondjuk, majdnem így lett... Nem jött későn a válogatottság 37 évesen? Lakat Károly legalább nem feledkezett meg önről.
– Így hozta az élet, így volt jó!

– Bölcs válasz... Bízott abban, hogy többször is játszhat a legjobbak között?
– Nem foglalkoztam vele.

– Csak nem hagyom! Lakat az olimpiai együttes szakvezetője is volt, nem gondolt önre? Ha nem is 1964-ben és 1968-ban, de 1972-ben mindenképpen.
– Annyi jó futballista játszott, hogy nem én hiányoztam... Az előbb említettem Csernait és Szepesit, ők kiemelkedtek a többiek közül, olimpiai bajnokok is lettek.

TATABÁNYA–REAL MADRID 2–1

– Kétszer nyertek a Bányásszal Közép-európai Kupát, mindkét alkalommal Göröcs Jánossal. Titi milyen labdarúgó volt?
– Ha egészséges volt, szenzációsan játszott.

– Az edzői közül kit emelne ki?
– Hidegkutit és Lakatot. Mindketten játékospártiak voltak, a kisujjukban volt a szakma.

– Dalnoki Jenő?
– Dalnoki az 1982–1983-as idényben nem számított rám. Tény, elmúltam már negyvenéves, de remek kondícióban voltam. Mellőzött, a Vasas ellen pedig 1982 őszén öngólt rúgtam. A tavaszi szezon előtt többször szóváltásba keveredtem vele, nem láttam értelmét, hogy folytassam. Ne szépítsük: Dalnoki hagyatta velem abba a játékot!

– Sokáig 510 mérkőzéssel vezette az első osztályban legtöbbször szereplők rangsorát, majd Illés Béla és Végh Zoltán megelőzte 570, illetve 600 találkozóval.
– Én egyetlen klubban értem ezt el, míg Illés több együttesben, Végh ugyancsak, nála azt is vegyük figyelembe, hogy a kapusok kevésbé használódnak el, mint a mezőnyjátékosok.

– Mi volt élete legnagyobb futballélménye?
– A KK-sikerek után a szurkolók a vállukon vittek le a pályáról.

– Miért dolgozik még nyolcvanévesen egy üvegező és képkeretező boltban?
– Mondjam azt, hogy 140 ezer forint a nyugdíjam? Ez is az oka, meg az is, hogy így elfoglalom magam.

– Jár meccsre?
– Igen, Csapó Karcsival, P. Nagy Lacival, Kiss Imrével a Bicske elleni egy egyet is láttuk. Volt egy kis ünnepség, a 70 esztendős Csapót és engem köszöntöttek. Kiss már hónapok óta heccelt, mondogatta: „Húzd ki áprilisig, mert nem lesz születésnap!” A járvány alatt sem kímélt: „Gyurka, téged a Covid sem visz el?” Na, ilyen barátom van...

– Tavaly újra megnősült. Szaván fogták, mert azt mondta, ha ismét megházasodik, Zsuzsit veszi el...
– A Tulipános ház felújításakor történt ez 2021. október 16-án. Megadtam a módját, bányászegyenruhában a kezdőkörben fogadtunk örök hűséget.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. április 30-i lapszámában jelent meg.)