„Azt szeretném, hogy jó emberként emlékezzenek rám” – 2014-es interjúnk Pelével

– Megvan még a szabadsága, amellyel mondjuk gyerekkorában nyugodtan végigsétálhatott az utcán?
– Természetesen nincs. Bizonyos szempontból fel kellett adnom a magánéletemet, ám közben azt is látom, hogy az emberek szeretnek, tisztelnek engem. Félig-meddig viccesen meg is jegyeztem délelőtt, milyen különös, hogy akik odajöttek hozzám Budapesten kézfogásra, közös fényképre, aláírásra, többségük a legutóbbi látogatásom idején még meg sem született. Ez számomra Istentől kapott ajándék. Nem kétséges ugyanakkor, fiatalon nagyobb szabadságot élveztem.

– Talán nem sportszerű éppen öntől kérdezni, mégis megteszem: kit tart a futballtörténet öt legjobb játékosának?
– Rengeteg kiváló labdarúgót volt alkalmam látni, és nem akarok abba a hibába esni, hogy mondok néhány nevet, közben meg valakit kifelejtek. Szeretném viszont felhívni a figyelmet a kapusokra, akikről hajlamosak vagyunk elfeledkezni, pedig kulcspozíció az övék.

– Sokan Pelével kezdenék a rangsort. Egyetért velük?
– Nem én mondtam magamról, hogy a világ legjobbja vagyok, hanem az emberek. Ha megnézzük az eredményeket, úgy tűnik, nekem több szerencsém volt, mint másoknak. Számos futballistának nem adatott meg ennyi meccset nyerni, pedig hasonló szinten játszották a futballt, mint én. Nekem jutott valami különleges, valami, amiről csak az Isten tudja megmondani, pontosan micsoda. De hadd mondjak el ezzel kapcsolatban egy régi példát.

– Kíváncsian hallgatom.
– Tizenkét-tizenhárom éves kissrácként mindig arra gondoltam, olyan akarok lenni, mint az apám. Dondinhónak becézték, profi játékos, kiváló csatár volt, és máig ő az egyetlen a brazil labdarúgás történetében, aki egyetlen mérkőzésen öt gólt fejelt. Büszkeséggel tölt el, hogy karrierem során több mint ezer gólt szereztem, de egy meccsen ötöt sohasem fejeltem! Hatalmas kiváltság, hogy négy világbajnokságon részt vehettem, abból hármat megnyertem, és tizenhét évesen, legfiatalabb játékosként ott voltam a svédországi vébén. Aki ezzel vetekedni akar, annak ugyanolyan szerencsére van szüksége, mint nekem volt. Ám még egyszer mondom, öt gólt egy meccsen sohasem fejeltem...

– Miként lehetséges, hogy Brazília évtizedek óta változatlan és állandó erőt képvisel a sportágban? Honnan jönnek a tehetségek évről évre, megállíthatatlanul?
– A legtöbb országnak megvan a maga jellemző terméke, Brazília esetében a futballistákat tekinthetjük annak. Óriási ország a miénk, amely sokáig nem számított gazdagnak, a fiataloknak azonban játszani mindig volt lehetőségük. Ez az ok. A brazil gyerekek harminc százaléka olyan helyen él, hogy karnyújtásnyira van tőlük a strand, ahol kedvükre futballozhatnak.

– Mondják, a modern futball megöli az ösztönös virtuozitásra, kreativitásra, leleményességre építő brazil játékot.
– Nem igaz! Persze, más a labdarúgás ma, mint évtizedekkel ezelőtt, az új technológiák is megváltoztatták, közben azonban tény: mindmáig Brazília nyerte meg a legtöbb világbajnokságot, Brazília adja a legtöbb játékost a világnak, és majdnem minden ország bajnokságában találni brazil futballistát. Ez nem lehet véletlen.

– Legendás a viszályuk Diego Maradonával, a nagy vetélytársai provokatív megjegyzéseit nap estig lehetne idézni…
– (Hangosan felnevet.) Barátok vagyunk! Dolgoztunk együtt egy argentin televíziós csatornán sőt, annak idején, amikor gondok adódtak a Napolinál, én próbáltam segíteni rajta, igyekeztem Santoshoz csábítani. A barátságba azonban az is belefér, hogy húzzuk egymást. Elismerem játékosként, ahogyan Lionel Messit is. Az argentinoknak van egy olyan szokásuk – talán a szomszédi viszonyból fakad –, hogy kiugró játékosaikat rendszeresen Peléhez hasonlítják. Annak idején így volt ez Alfredo Di Stéfanóval sok évvel később így volt Maradonával és végül Messivel. Azt szoktam mondani nekik: ügyeljetek, előbb döntsétek el, hogy ki Argentína legjobb labdarúgója, utána beszéljünk arról, hogy ki világ legjobbja! Mert egyébként jó néhányan szóba jöhetnek lohan Cruyfftól kezdve Franz Beckenbaueren, George Besten keresztül Ronaldóig vagy Ronaldinhóig bezárólag.

– Érdekes, Puskás Ferenccel játékosként többé-kevésbé elkerülték egymást, egyetlen emlékezetes találkozásuk az 1959-es Real Madrid–Santos barátságos mérkőzéshez kötődik.
– Igen, de akkor az a világ két legjobb klubcsapata volt! Sajnos elvesztettük a meccset... Később néhány alkalommal összefutottunk, például Zürichben, a FIFA központjában vagy világbajnokságon és ha szívbeli barátság nem is született köztünk, közel kerültünk egymáshoz. Jelentős érdeme, hogy annak ellenére tudott nagyszerű pályafutást befutni, hogy nem kapta meg azt a médiatámogatást, amit a mai fiatalok.

– Mítoszok keringenek a „Menekülés a győzelembe” című hollywoodi film 1980-as forgatásáról, különösen az MTK-pályán felvett ollózós jelenetéről, amelyet állítólag újra és újra rögzíteni kellett.
– Az eredeti elképzelés szerint Sylvester Stallone mezőnyjátékost alakított volna, én pedig kapust, ám annyira nem volt érzéke a futballhoz, hogy meg kellett cserélni a szerepeket. így végül én rúgtam az ollózós gólt. Mivel addig jobbára csak reklámfilmekben szerepeltem, újszerű élményt jelentett egy igazi moziban játszani. Külön öröm, hogy a filmet időnként mind a mai napig műsorra tűzik, témát jelent, és nem is mondanak róla rosszakat.

– Miként emlékszik a nyolcvanas évek Budapestjére?
– Akkor jártam itt először, és meg kell mondanom, azóta kissé megváltozott a város... Két-három hétig tartott a magyarországi forgatás, amelyet a kiváló rendező, John Huston vezetett, és olyan ragyogó futballisták vettek rajta részt, mint például Bobby Moore.

– Különös látni, hogy a brazil futball későbbi meghatározó alakja, Romário mennyire élesen kritizálja, például a világbajnokság kapcsán. Néhány évvel ezelőtti sértését pedig még mindig idézik: „Pelé egy költő, ha csendben marad.” Hogyan fogadta a megjegyzést?
– Őszintén megmondom, most hallom először. Új nekem, nem tudom, mire értette, nem láttam az interjút. Romário mostanában politikusnak állt, de játékosként ő volt az egyik legjobb brazil középcsatár, aki valaha pályára lépett, csak Vavát és Ronaldót említhetném vele együtt.

– A szervezők szerint az idei lesz a világbajnokságok világbajnoksága. Mint a torna tiszteletbeli nagykövetét kérdezem: hihetünk nekik?
– Van bennünk aggodalom azok után, ami a tavalyi Konföderációs Kupán történt, ezt nem tagadom. A vébé fontos és különleges pillanat az ország életében, remélem, a lebonyolításba nem csúszik hiba. És persze azt is, hogy a döntőbe jutunk.

– Szokott gondolkodni azon, hogy mit mond az embereknek Pelé neve huszonöt, ötven vagy száz év múlva?
– Igen, ez gyakorta eszem be jut. Azt szeretném, hogy ne úgy emlékezzenek rám, mint a világ legnagyobb játékosára, háromszoros világbajnokra vagy gólkirályra, hanem mint jó em­berre.