A gyerek edz, a szülő tanul – milyen hatást gyakorolnak az utánpótlás-labdarúgók a családjukra?

Hogy a versenyszerűen űzött sport és a modern futballközeg milyen hatással van az utánpótláskorú játékosok fejlődésére, számos tanulmány vizsgálta, arra azonban kevesebben keresték a választ, ami a Debreceni Egyetem Phd-hallgatója, Szalánczi Zoltán kutatásának fókuszában állt: miként változtatja meg a gyerekek rendszeres sporttevékenysége a szülők életét? Az utánpótlás-labdarúgók reszocializációs hatása szüleikre – szólt az előadás címe, amely a Magyar Testnevelési és Sporttudományi Egyetemen tartott Nyerges Mihály-emlékkonferencián hangzott el január 19-én. Az immár 12. éve megszervezett, hagyományos évértékelő rendezvényt Tóth Miklós, a Magyar Sporttudományi Társaság elnöke és Sterbenz Tamás, az egyetem rektora nyitotta meg ünnepi beszédével, majd következtek a tematikus prezentációk, köztük az említett debreceni kutatóé (témavezetőként Bácsné Bába Éva segítette). Neve futballkörökben ismerős lehet, Szalánczi Zoltán „hétköznapokon” a DVSC Labdarúgó Akadémia operatív igazgatója, és ilyen minőségében is gyűjtött bőven tapasztalatot a vizsgált területen. Természetesen az egyetem falai között nem személyes benyomásairól adott számot, hanem a begyűjtött kérdőívek válaszainak tudományos módszerekkel feldolgozott tanulságairól. A megkérdezett 727 szülő családi állapotát, lakóhelyét és a nevelt gyerekek számát tekintve többé-kevésbé az országos viszonyokat képezte le, ami az eredmény hitelessége szempontjából mérvadó.

Érdekes szembesülni azzal, hogy a pozitív hatásokat vizsgálva a négy jellemző állítás közül melyikkel mennyire értettek egyet a focistaszülők (az 1 a legkevésbé, az 5 a leginkább egyetértő osztályzat). „Tisztelem és támogatom gyerekem sporttal kapcsolatos elköteleződését” (4.91), „A gyerekem erőfeszítését látva megértettem, hogy mennyire nehéz a sportsikerek elérése” (4.52), „Új dolgokat tanultam gyerekem sportolásához kapcsolódóan a sportról és az egészségügyi ismeretekről” (3.9), „Én is megtanultam küzdeni, a jó teljesítményt el akarom érni mindenáron” (3.62).

Ezen a ponton óhatatlanul felötlik Tóth Miklós bevezetőben hangoztatott észrevétele: a tudományos gondolkodás és a humor egy tőről fakad, hiszen mindkettő olyan jelenségeket mutat meg szokatlan fénytörésben, amelyeket egyébként mindenki ismer. Az állítás kétségtelenül igaz, aktív focista­apukaként élő bizonyítékot szolgáltattam rá magam is: bizonyára mosolyt fakasztó látványt nyújthatott, amikor évekkel ezelőtt fiam tréningjei alatt öregfiúktempóban, lomhán róttam a köröket a szomszéd pálya körül. Az elhatározáshoz ugyanakkor kétségtelenül kellett a gyerekek ösztönző példája is – ha úgyis időt szakítottam a gyerek edzésére, miért ne mozognék én is közben valamennyit? És ha már belekezdtem az egyébként anonim kérdőív névvel vállalt „kitöltésébe”, a másik három szemponthoz is hozzáfűzném saját meglátásaimat. Laikus szülőként az a benyomásom, az elmúlt tíz-húsz évben olyannyira nőtt a képzés intenzitása, hogy futballozni versenyszerűen már nemigen lehet mellékes hobbitevékenységként, a részvétel, az elkötelezettség alacsonyabb szinten is teljes embert kíván: ez az elhivatottság pedig kétségkívül tiszteletet érdemel. És valóban, az áldozatot, erőfeszítést látva az ember könnyebben megérti, hogy a pályán, teremben, páston, tatamin, vízben látott sportprodukció mögött mennyi munka rejlik. Új ismeretek? Leginkább az edzésmódszerek rohamos változása szembeötlő nekem, a sokoldalú képzés ma már szinte alapkövetelmény, a régi idők „fuss és fuss” metódusa például szemlátomást aktualitását veszítette.

Visszatérve Szalánczi Zoltán előadásához, elgondolkodtató, hogy a gyerekkel együtt sportoló szülők aránya az 50 és a 60 év közötti korosztályban a legalacsonyabb (valószínűleg ekkor érnek rá a legkevésbé a pluszmozgásra). Azonban az a legszembetűnőbb, hogy a kimutatás szerint a szülők iskolai végzettségével fordított arányban áll a gyerek sportkarrier-építésével kapcsolatos elvárás, vagyis az egyetemi diplomás anyuka vagy apuka kevésbé tartja fontos szempontnak a professzionális előmenetelt, mint az általános iskolai végzettségű (utóbbiak 66 százalékban, az egyeteminél magasabb végzettséget szerzők csupán 38 százalékban tartják lényegesnek a szempontot).

„Értelmezés kérdése, hogy mit olvasunk ki a statisztikából – mondta lapunknak a debreceni sportember-kutató. – Talán az magyarázhatja az összefüggést, hogy a magasabb iskolázottságnak köszönhetően szélesedik a világ, a jobb jövedelmi helyzet növeli a lehetőségeket. Esetleg azt is tisztábban látja az ember, hogy mennyi áldozattal jár a professzionális sportolói pályafutás felépítése, és hogy több ezer gyerekből néhányan jutnak csak el a legmagasabb szintre.”

Az elsődleges szocializációs környezet a család, így alapvetően meghatározza az utánpótláskorú fiatal sportfelfogását a szülők hozzáállása. Nem magától értetődő az sem, hogy a hatás pozitív: mindannyian ismerjük a régi rossz pszichológiai beidegződést, amely szerint az édesapa vagy édesanya saját el nem ért álmait szeretné megvalósíttatni a gyerekkel. Az áldozat ugyanakkor a szülők térfelén is érzékelhető. A gyerek sportolásával vállalt plusz anyagi teher, a szabadidő feladása is ilyen tétel, érzelmi szempontból pedig a lelki azonosulás, vagyis például a kisfiú vagy kislány kudarcélménye nyomán jelentkező lehangoltság. Ám akárhogy csűrjük-csavarjuk, a mérleg kedvező. Ha nem is jön össze végül a szülők által remélt fényes sportkarrier, a személyiségfejlődés elősegítése, az önbizalom növelése, a szociális hatások, a csapatszellem, a közösségi munka elsajátítása, a mások iránti tisztelet hosszú távon kifizetődik a gyerek életében. És mint a debreceni kutatás jelzi: a szülők is épülhetnek belőle.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. február 4-i lapszámában jelent meg.)