Népsport: a 120 éves Atlético a Krőzusok nyomában

Athletic Club Sucursal de Madrid néven 1903. április 26-án alapította meg három baszk diák a spanyol fővárosban, innen kapta a nevét is – Baszkföld szeme-fénye, a diákok gyerekkori egyesülete, az akkor „már” ötéves Athletic Bilbao után. Az első év végén számos, a már kétéves Realt elhagyó taggal bővült a klub, innentől vált végképp élessé a városi versenyfutás.

A meglehetősen gyermeteg Matracosok becenevet természetesen hagyományos, piros-fehér csíkos meze után kapta, miután az otthoni szerelés ilyen (kék nadrággal és kék-piros sportszárral) – az Atleti 1911 óta viseli ezt a színkombinációt, éppen, mint a Bilbao, addig mindkét csapat kék-fehérben pompázott. (Az Atlético és az Athletic közötti szoros kapocs egészen 1921-ig fennállt, teljesen csak ekkor váltak függetlenné a madridiak.)

És ha már becenév: miután a '70-es években a klub hirtelen több dél-amerikai játékost is szerződtetett (köztük a lobogó sörényű argentin Rubén Ayalát, válogatottbeli csapattársát, Ramón Herediát vagy éppen a paraguayi Domingo Benegast), a szurkolók a kedvenceiket Los Indios (Indiánok) néven kezdték emlegetni, mások szerint az Indios a Blancos ellenpárjaként jött létre, ha már a Realnak ez a jól ismert beceneve.

A spanyol polgárháborút természetesen a futball is megsínylette, így az Atlético is, és amikor 1939-ben újraindult a La Liga, a zaragozai Aviación Nacionallal egyesülve, Athletic Aviación de Madrid néven indultak el a bajnokságban. Az Atlético nyolc játékosát veszítette el a háborúban, köztük a Realban is villogó legendát, Monchín Trianát, akit testvéreivel együtt bebörtönöztek, majd kivégeztek a köztársasági erők. 1940-ben a La Ligát, majd az első spanyol Szuperkupát is megnyerték, a világháború után pedig elhagyták a légierőre utaló Aviación kifejezést, azóta megszakítás nélkül Club Atlético de Madrid a nevük.

Ekkor, 1947-ben aratta az Atleti a valaha volt legnagyobb, 5:0-s győzelmet a Real felett. És eljött az első aranykor – olyan edzőlegendákkal, mint Helenio Herrera, Ferdinand Daucík (Kubala László ipolysági születésű apósa), majd José „Pepe” Villalonga. A csapat legnagyobb sztárja 1964-től a majdan a kispadon a Spanyolországot 2008-ban Európa-bajnoki címig és története legjobb válogatott korszakába vezető későbbi „Hortalezai bölcs”, Luis Aragonés volt.

Az 1970-es évekre esik a klub második nagy korszaka. Az addig elnyert öt spanyol bajnoki cím és három kupa felett az 1962-ben a Hidegkuti Nándor vezette, címvédő Fiorentina ellen elhódított KEK-serleg jelentette a koronát – a kispadon José Villalongával, akinek a Real az első két BEK-sikerét, a spanyol válogatott pedig az 1964-es Európa-bajnoki (akkor Nemzetek Európa-kupája) címet köszönheti. De a mester az 1974-es BEK-döntőt már nem érhette meg, egy hónappal az első forduló előtt, 1973 augusztusában, mindössze 53 évesen szívinfarktusban elhunyt.

Ez a finálé a BEK-történet egyetlen megismételt döntője, az Atlético még annál is közelebb volt a trófeához, mint 2016-ban, amikor a realos Sergio Ramos a 90+3. percben egyenlített – 1974-ben a bayernes védő, Hans-Georg Schwarzenbeck a 120. percben egalizált az Aragonés előtt a rettegett Javier Irureta és José Eulogio Gárate duóval támadó madridiak ellen, és mivel 11-esek ekkor még nem voltak, két nappal később újrajátszották a csatát, amit már 4–0-ra megnyertek Gerd Müllerék.

Nincs még egy klub, amely hosszú éveken át olyan sikerrel vette volna fel a globalizálódó világban mindent besöprő Krőzusokkal a versenyt, mint az Atlético Madrid. Köszönhető mindez elsősorban a '90-es évek végén, 2000-es évek elején játékosként is öt idényen át „matracos” Diego „El Cholo” Simeonénak, a 108-szoros argentin válogatott középpályásból lett mesternek, aki megalkuvás nélküli, folyamatosan a faulthatáron (vagy azon is túl) futballozó csapatával rendre ott liheg a nála is nagyobbak nyakán. A Barca és a Real országában bajnoki címet nyerni, kétszer is a BL-döntőbe jutni, az Európa-ligában triplázni (az új sorozat első kiírását a Gera Zoltán Fulhamje elleni fináléban még Quique Sánchez Floresszel – oldalán a tragikusan fiatalon elhunyt Fehér Miklós húgával, Orsolyával – nyerte meg a csapat), és mindháromszor az európai Szuperkupát is megnyerni megsüvegelendő teljesítmény!

És ha már Gera, jöjjenek az Atlético Madrid magyarjai: a később a Real utánpótlásában mások mellett Emilio Butraguenót vagy Míchelt is gardírozó Tóth-Zele József öt évvel 1956-os emigrálása után került az Atléticóhoz, igaz, korai sérülése miatt hamarosan már edzőnek tanult. De '56 után az Atleti labdarúgója lett Csabai József, Csóka József és Ilku II Péter is, akkoriban Franco Spanyolországában szinte kapkodtak a kommunizmus elől emigráló magyar játékosok után.

És honfitársaink közül a legnevesebb „matracos”: Szusza Ferenc két részletben hat évet edzősködött Spanyolországban. Az exújpesti csatár egy lengyelországi munka után 1971-ben szerződhetett Sevillába, a Betishez, és az 1978–1979-es idényben az Atléticót irányította, amellyel a bajnokságban bronzérmes és UEFA-kupa-induló, a Király-kupában negyeddöntős volt.

A fanatikus szurkolóiról mindig is híres Atlético Madrid első stadionja, a Ronda de Vallecas Madrid déli részén épült, 1919-től azonban már a 38 500-as befogadóképességű Estadio Metropolitano de Madridban játszotta a hazai meccseit, amit a városi telefontársaság építtetett. Aztán 1966-ban átadták az 55 ezres Vicente Calderón Stadiont, egészen 2017-ig élt, amikor az arra az évre teljesen átépített és modernizált, nagyjából a Puskás Arénához mérhető Metropolitano Stadionba költözött a csapat. (Két évvel később itt játszották a BL-döntőt – de nem az Atléticóval.)

Öt labdarúgó nyert világbajnoki címet az Atlético játékosaként – faramuci módon a 2010-es spanyol válogatottban egy sem volt közülük... (De Juanfran legalább a 2012-es Európa-bajnoki keretbe befért.) Antoine Griez­mann és Lucas Hernandez 2018-ban a franciákkal, Ángel Correa, Nahuel Molina és Rodrigo De Paul tavaly az argentinokkal az Atletit képviselte a győzelmi dobogón. Akármennyire is a „királyi” klub (a Real ezt jelenti ugyebár) a városi rivális, VI. Fülöp spanyol király mégis az Atlético tiszteletbeli elnöke a századik születésnap, 2003 óta.

A 120 éves Atlético sosem elégedett meg a középszerrel, mindig a csúcsot tűzte ki maga elé célul. Ahogyan himnusza egyik sorában áll: „Jugando, ganando, peleas como el mejor” (Játszani, nyerni, harcolni, mint a legjobbak...).

Az Atlético Madrid mottója mindig is ez volt, és ez is marad.