Az edzőként ötszörös portugál bajnok nagyapa receptje: vasszigor, aranyérem

Jorge Vieira Szabo életében másodszor jár Magyarországon, a budai bevásárlóközpont cukrászdájában a friss élményektől felvillanyozva, lánya és kisunokája társaságában mesél az elmúlt napok eseményeiről, a nagyapja életének állomásait „családegyesítő” körútról. Szabó József (1896–1973), a Sporting és a Porto ötszörös portugál bajnok edzője fél évszázada a lisszaboni temetőben nyugszik, hetvenéves unokája régi vágyát teljesítve hazánkba látogatott, hogy megismerje a gönyűi edzőcsillag szülőföldjét és felkeresse sohasem látott rokonait. Magyarul csak néhány régen hallott szóra emlékszik – a kilenc gyermekkel és tizenkét unokával megáldott – interjúalanyunk, a beszélgetés során Gulyás Zsolt segített nekünk tolmácsként.

– Piros-fehér-zöld kitűző?
– Felraktam az ingemre, mert büszke vagyok rá, hogy ötven százalékban magyarnak vallhatom magam. A családunk innen távol, Portugáliában, mégis Magyarországnak szerzett dicsőséget, és örülök annak, hogy végre alkalom nyílt alaposabban megismerni a gyökereimet és az itthoni rokonokat.

– Merre jártak az elmúlt napokban?
– Igyekeztünk felkeresni azokat a helyeket, amelyek nagyapámhoz kötődnek. Elmentünk szülőhelyére, Gönyűre, ahol néhány éve a tiszteletére avatták fel a helyi futballpályát, megkerestük testvére, Sándor sírját a rákospalotai temetőben, és bár ezen az ágon nincsen kapcsolat a rokonokkal, a friss virágok alapján valaki bizonyosan ápolja az emlékét. Végül elutaztunk Szombathelyre nagyanyám, Novák Anna leszármazottaihoz, és túlzás nélkül mondhatom, fantasztikus érzés volt évtizedek után személyesen találkozni távoli unokatestvéreimmel. Nem tudhattam, mi vár rám, de nagyszüleim nyomdokaiba lépve egy kicsit magam is átélhettem a múltat.

– Négy éve részt vett Gönyűn a Szabó József Sporttelep átadásán, a Spor­ting, az Újpest és a Gönyű öregfiúkcsapatának részvételével rendezett ünnepi tornán. A településen járva magam is tapasztaltam a közelmúlt változását: a XIX. század végi falubeli gyerek emléke már vagy egy évszázada a feledés homályába merült, amikor a táblaavatással hirtelen új büszkeséget nyert a Duna menti település.
– Boldogsággal tölt el, hogy a falunak ennyire fontos lett nagyapám emlékének megismerése és megőrzése, a községben már számon tartják őt, ahogyan Portugáliában is.

– Edzőként a Portóval 1935-ben, a Spor­tinggal 1938-ban, 1941-ben, 1944-ben és 1954-ben nyert bajnoki címet. Vajon a mai nemzedék mennyire ismeri a nevét sikerei színhelyén?
– Ma már kevésbé. Volt azonban időszak, amikor a Szabó József név minden ajtót megnyitott Portugáliában, polgármesteri hivatalok, minisztériumok, bankok kapuit is.

– A Ferencváros korábbi fedezete, a rőt haja miatt „vörös Szabó” becenéven ismert labdarúgó 1925-ben, kalandos körülmények között költözött ki Portugáliába. Mikor járt ezt követően először Magyarországon?
– Szinte hihetetlen, de csak negyven évvel később, 1965-ben lépett újra magyar földre, a Győr–Benfica BEK-elődöntő tolmácsaként. Biztos vagyok benne, hogy akkor felkereste az itthon maradt családtagjait is. A történetben az a csavar, hogy mindaddig magyar állampolgárként élt Portugáliában, de a magyarországi utazás előtt felvette a portugál állampolgárságot. Tartott ugyanis attól, hogy magyarként nem engedik aztán vissza. Szomorú, hogy neki egy másik ország útlevelét kellett kiváltania ahhoz, hogy saját hazájába hazatérhessen.

– Az ön édesapja, ifjabb Szabó József, a házaspár öt gyereke közül az első éppen útban Portugália felé, 1925 októberében született a bécsi Spitalgassén működő kórházban. Igaz, hogy később első osztályú labdarúgó volt?
– Az Académica Coimbra kapusaként szerepelt az élvonalban, később a Sanjoanense játékosa lett. Mindössze huszonhét éves volt, telve életerővel, ambícióval, amikor egy szörnyű baleset következtében amputálni kellett mind a két lábát. Portóban utazott egy helyi buszjáraton, az egyik megállóban leszállt, és szólt a sofőrnek, hogy várjon egy percet. A busz előtt keresztbe akart átmenni az úttesten, de érkezett takarásból egy autó, és elütötte. Elveszítette a lábait, súlyos fejsérülést szenvedett, de így sem adta fel, járt evezni, horgászni, motorcsónakozni.

– Milyen emlékeket őriz nagyapjáról?
– A nyári szünidőben rendszerint egy hónapot a nagyszüleimnél töltöttem, kisgyerekként időnként elkísértem nagyapámat az edzésekre is. Hogy is írhatnám le edzői hozzáállását? Szélsőségesen igényes volt, elvárta játékosaitól a szigorú fegyelmet, és mindent rendkívül intenzíven élt meg. Könnyen dühbe gurult, nagyon mérges tudott lenni. Nem sztárokat akart látni, hanem csapatot. Kedvelt szavajárása ez volt: a sikerhez tíz százalék tehetség kell és kilencven százalék izzadság.

– Úgy tartják, az ideális kilencven százalék eléréséhez ő is jelentősen hozzásegítette játékosait.
– Csatárainak tízszázalékos fizetésmegvonást helyezett kilátásba, ha nem lőnek gólt. A napi első edzést hajnali hat órakor vezényelte – ez a portugál életritmust ismerve kiváltképp szokatlan lehetett –, a délutáni foglalkozás öt órakor kezdődött. Más idők jártak. A csapatban csak a házasemberek dohányozhattak, azt viszont mindenkitől megkövetelte, hogy mérkőzés előtt két nappal már ne éljen házaséletet. Furcsán hangzik, de esténként járta a várost, és ellenőrizte, hogy futballistái nem élnek-e kicsapongó életet. A Portótól azután távozott, hogy egy klubvezető kinevette, miután kikelt a szennyes mezüket az öltözőben szétdobáló, ünnepelni induló játékosai trehánysága ellen. A Sportingnál volt a játékosa a legendás támadó, Fernando Peyroteo, aki az egyik edzésen fáradtságra panaszkodott. Nagyapám odaállt elé, és ezt mondta: „Uram, én azért vagyok itt, hogy segítsem a jobb teljesítmény elérésében. Játszani nem tudok ön helyett. Ha szeretne magasabb szintet elérni, készen állok segíteni, de ha nem él a lehetőséggel, magára vessen.” És Peyroteo zokszó nélkül visszaállt edzeni. De elvárta a kemény munkát Daniel fiától is, akinek a Bragánál volt az edzője.

– Daniel Novak Szabo 1962. december 17-én éjjel a portugál hadsereg katonájaként esett el Angolában, ott is temették el. Helytálló a feltételezés, hogy Szabó József azért vállalt szövetségi kapitányi megbízatást az afrikai ország válogatottjánál 1965–1966-ban, hogy közel legyen fia sírjához?
– Ez így igaz. A portugál kormány meghívására jutott el a luandai temetőbe Daniel sírjához.

– Ő volt József, Margarida és Georgina után az edző és felesége negyedik gyermeke, már csak Angéla Emőke követte a sorban. Milyen nyelven beszélt otthon a család?
– Magyarul, a szülők egymással is és a gyerekeikkel is. Néhány szó ragadt rám is, de az évek során elhalványultak a nyelvi emlékek, pedig most milyen hasznosak lennének!

– A korabeli sajtócikkek szerint Szabó József szeretett sakkozni. Mit gondol, a taktika kiötlésében, a stratégiai gondolkodás fejlesztésében segítségére lehetett a rendszeres játék?
– Ebben egészen biztos vagyok. A futballban és a sakkban is az a cél, hogy az ellenfelet kicselezzük, túljussunk rajta, a látásmód sok szempontból nagyon hasonló.

– Milyen kapcsolatot ápolt egymással a portugáliai futballélet két legsikeresebb magyar edzője, Szabó József és a Benficát kétszer is BEK-győzelemig vezető Guttmann Béla?
– Biztosan tudom, hogy személyesen ismerték egymást, de hogy milyen mélységben, és hogy nevezhető-e barátinak a viszonyuk, nem tudnám megmondani.

– Végül engedje meg, hogy megkérdezzem: ön mivel foglalkozott nyugdíjba vonulásáig?
– Mindenfélével... A biztonsági őri szolgálattól a tőzsdei tevékenységig sokféle munkát végeztem. Irányelvem, hogy a szabadság mindenekfelett áll. Számos területen dolgoztam, de ha valahol úgy éreztem, korlátok közé szorítanak, továbbálltam. Mindig találtam új feladatot – állás sok van, de életünk csak egy.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. május 13-i lapszámában jelent meg.)