Bestselleríró halála: a kitüntetései sem mentették meg az életét

Három „kitűnő sportember”, egykori labdarúgó (Bertók Pál, Klement Sándor, Salgó Imre) közelmúltbeli haláláról emlékezett meg a Képes Sportlap 1947. április 22-i számában, s felidézett egy szomorú évfordulót is: Benedek Aladárét, aki „három évvel ezelőtt búcsúzott el tőlünk”.Benedek évtizedekig dolgozott újságíróként – írják –, fiatal korában„futballista volt, a MFC, illetve a MAFC színeiben szerepelt, majd mint játékvezető vált ismeretessé, és legnagyobb elméleti felkészültségű bírónknak tekintették. 1944 tavaszán, a németek bevonulásakor el kellett hagynia a Képes Sport igazgatói székét, s rövid időre rá, 1944. április 26-án megkapta behívóját a Rökk Szilárd utcába... Örökre elbúcsúztunk tőle, a végtelen türelmű, lekötelező modorú, mindenki irányában szíves, megközelíthetetlen és becsületes, puritán és igazi demokrata vezetőtől. Ami aztán történt, már a legsötétebb kor annáleszeibe tartozik. Elhurcoltatása Csepelre, súlyos megbetegedése, haldoklása, újabb elszállíttatása, bevagonírozása Auschwitz felé és nyomtalan eltűnése...”

Azóta nem foglalkozott vele az utókor.

Benedek 1886. szeptember 6-án született a felvidéki Szepsiben Grosz Aladárként, névváltoztatására 1904 februárjában, a fővárosi VII. kerületi Magyar Királyi Állami Gimnáziumban tett érettségije előtt került sor. Ekkor már csaknem fél éve futballozott: a „Bp. Posta- és Távirdatisztv. S. E.”közismert nevén a Postás igazoltja volt. „Benedek Aladár Postás engedélyt kér, hogy nyáron át a Kassai Jogász SpE. csapatában játszhassék. Engedély megadatott”– írta a Nemzeti Sport az MLSZ intézőbizottságának 1905. június 28-i ülése után, s az érintett július végén pályára is lépett a kassai együttesben. Visszatérve nevelőklubjához inkább a játékvezetés felé fordult. 1906 márciusában a KLSZ bíróbizottsága bíróvá minősítette, áprilisban már a középiskolai bajnokságban működött közre, júniusban az Ifjúsági Labdarúgók Szövetsége (ILSZ) alelnöke, decemberben pedig szövetségi bírói képesítést szerzett az MLSZ-nél.

Az év végén már a MAFC tagja – az MLSZ hivatalosan 1907. márciusban igazolta a MAFC-hoz –, és csakhamar bemutatkozott az első osztályban, no, nem játékosként, játékvezetőként. Igaz, nincs sok köszönete benne, mert a sportújság lehordja a BAK–FTC (4:3) mérkőzést követően. „A bíró, Benedek Aladár (MAFC) nagyfokú lelkiismeretlenségről tett tanúságot akkor, mikor a szükséges hozzáértés nélkül e fontos mérkőzés vezetését elvállalta. Ugyanis az előre kölcsönösen megállapított bíró nem jött el, s miután a BAK a jelen lévő Gabrovitz Emilt nem fogadta el, Benedek sorsolás útján jutott a bírói tiszthez. A játék a rossz vezetés mellett eldurvult”– dohogott a Nemzeti Sport 1907. május 19-én.

Miközben az évtized második felében együtt futballozott a műegyetemistáknál Dietz Károllyal, a későbbi szövetségi kapitánnyal és Klug Frigyessel, a majdani neves bíróval, egyre jobb játékvezető vált belőle. S az egyik legfoglalkoztatottabb is: vezetett a fővárosban, vidéken, tartalék- és ifjúsági, barátságos és díjmeccsen, az I., a II. és a III. bajnoki osztályban, a Magyar Kupában.

A síp és a labda mellett a toll és a jegyzetfüzet is fontos használati eszközévé vált, 1911–1912-ben ugyanis rövid kitérőt tett a Ferencvárosnál, ahol – miután 1911. júniusban az FTC leigazolta! – szeptemberben Malaky Mihály helyettese lett a zöld-fehéreknél, ő „intézi ezentúl a FTC II. és többi csapatai ügyeit, Malaky Mihályt az első csapat vezetése teljesen lefoglalja”(Sport-Világ, 1911. szeptember 16.). Ferencvárosi ténykedése 1912 szeptemberéig tartott, még az új idény előtt visszatért a MAFC-ba, ahol rögvest kinevezték a futballszakosztály elnökének. Fontos megjegyezni, hogy a ferencvárosiak első csapatában sohasem játszott, legfeljebb a másodikban lépett pályára, de lehet, hogy csak a harmadik vagy a negyedik garnitúra (FTC III, FTC IV) különítményéhez tartozott.

Az 1913–1916 közötti időszakban, sőt 1917-ben is viselte a MAFC szakosztályelnöki tisztét, ami azért érdekes, mert közben kitört a nagy háború, s ez idő alatt Benedek Aladár szinte végig a harctéren szolgált. Nemcsak simán túlélte, hanem ki is emelkedett a seregből, aminek eredményeképp dekorálták. „Benedek Aladár tábori távírász, az Az Újság derék munkatársa, lapunk sportrovatának helyettes vezetője, aki a háború kitörése óta katonáskodik, az ellenség előtt teljesített kitűnő szolgálatai elismeréséül az arany érdemkeresztet a vitézségi érem szalagján kapta”– számolt be róla a szóban forgó lap 1917. február 11-én. Benedek végül sokszoros kitüntetettként, főhadnagyként szerelt le. (Ha nem mondtuk volna, a MAFC szakosztályelnöke civil foglalkozását tekintve a Magyar Királyi Posta és Távírda alkalmazottja volt eleinte, de az újságírás jobban érdekelte, így az írógép mögött kötött ki.)

Az első világháború után a zöld gyepet felcserélte a zöldasztallal. Meg az íróasztallal. „Ügyesen és kitűnő szakértelemmel”megírta a Futballbíró a mellényzsebben – eredetileg Footballbíró a mellényzsebben– című kézikönyvet, amely tartalmazta a labdarúgás játékszabályait, és amely a játékvezetők bibliája (lásd még játékszabály-gyűjtemény) volt a következő évtizedekben. 1919-től négy kiadást ért meg, az 1939-es, utolsó megjelenés bővített és teljesen átdolgozott kiadásként látott napvilágot 232 oldalon. Benedek bekerült labdarúgásunk legfőbb irányítói közé is: számos tisztséget töltött be az MLSZ-ben, valamint a Magyar Futballbírák Testületében (rövidebb nevén Bírák Testülete, BT), utóbbi grémiumban a társelnöki posztig vitte.

Egyszersmind járta a szerkesztőségeket; a Sportfutár, Az Újság, a Magyar Estilap, a Sportlap, a Pesti Napló, a Magyar Sport és a Magyarország redakciója után a Sporthírlapnál ért révbe, ahol 1926 márciusától 1933 májusáig az újság felelős szerkesztőjeként dolgozott. Addigi karrierje során nem egy orgánum szűnt meg az ottléte alatt – jellemzőek a világot pesti zsidó polgári szemmel néző közéleti-politikai vicclap, Az Ojság sorai 1922. szeptember 2-ról: „Sportújságírók között élénk megbeszélés tárgya Benedek Aladár pechje. Ahány sportújsághoz csak szerkesztőnek kerül, az a lap megbukik. Most arról tanácskoznak, hogy mi módon volna lehetséges őt a Nemzeti Sporthoz vagy esetleg a Sporthírlaphoz szerkesztőnek bejuttatni.”

Hozzáértése azonban vitán felül állt, 1924-ben csak azért nem lett szövetségi kapitány, mert nem vállalta el a posztot, míg négy évvel később ő is ott bábáskodott az első futballtrénerképző kurzus elindulásánál. Sporthírlap, 1928. január 5.: „A futballtréneri tanfolyam nagy lépést jelent a magyar futballkultúrában, hiszen ezzel a kontinensnek csaknem valamennyi államát megelőztük. A tanfolyam január 12-én indul meg, és ma, csütörtökön jár le a jelentkezési határidő. (...) Az első tanfolyamon a magyar futball legkiválóbb szakemberei, trénerek és aktív játékosok vesznek részt.Pozsonyi Imre, Bródy Sándor, Feldmann Gyula, Nagy József, Nagy Ferenc, Tóth István, Révész Béla, Bányai Lajos, Schlosser Imre, Orth György, Kertész Vilmos, Vágó Zoltán, Holits Ödön, Frontz Döme és Senkey Imre szerepelnek az elsőnek beiratkozott hallgatók névsorában.”Az oktatók névsorát a Testnevelési Főiskola tanári karából állították össze. Az előadók között kapott helyet – mások mellett – Malaky Mihály, a trénerkollégium elnöke, valamint Fischer Mór és Benedek Aladár is.

A harmincas évek végén érezte, merre tart a világ, ő 1938-ban, felesége pedig – akivel 1921-ben kötöttek házasságot – 1939-ben tért át a református hitre. Ami a hivatását illeti: a Reggeli Újság igazgató-szerkesztője lett, majd a negyvenes években átvette a Képes Sport igazgatását, melytől 1944 áprilisában kellett megválnia.

Haláláról először Somogyi Vilmos zenetörténész, újságíró, az Operaház sajtófőnöke és dramaturgja (1926–1944) számolt be 1945. május 2-án a Népsport hasábjain A sport gengszterei és áldozataikcímű írásában: „A futballbírók békebeli vezére, Benedek Aladár a Gestapo áldozata lett. A szerény, szelíd Benedek, mint volt sportszerkesztő, Kolosváry-Borcsa, a szakállas könyvégető denunciálására a toloncházba került. Az 1944. április 25-ről 26-ra virradó éjjel egymás mellett feküdtünk a toloncház lépcsőin. Benedek nagybeteg volt már akkor. Néhány hét múlva el is pusztult.”

Hogy mikor és hol halt meg pontosan, nem tudni. Benedeket – ahogy számtalan zsidó származású honfitársát – az első világháborús érdemei, kitüntetései és a kikeresztelkedése sem mentette meg a holokauszttól.