Ennyit a nemzeti legendáról: a DFB 70 év után kivágta az Adidast, és éppen az Eb előtt

MINDENKIT SOKKOLÓ BEJELENTÉST TETT március végén a Német Labdarúgó-szövetség (DFB), amikor közölte: 2027-től nem a legendás német sportszergyártó cég, az Adidas mezeit viselik majd a német válogatott csapatok, hanem az amerikai óriás, a Nike felszereléseire váltanak, a szerződés értelmében 2034-ig. Ezzel egy 1954 óta tartó együttműködést adnak át a múltnak – pedig emlékezetes, az Adidasnak nagy szerepe volt a (nyugat)németek első világbajnoki címének megszerzésében is, hiszen épp a magyar Aranycsapat ellen játszott 1954-es berni vb-döntőben a sáros pályán óriási előnyt jelentett, hogy az Adidas akkor forradalminak számító cserélhető, állítható hosszúságú stoplis cipőt készített nekik. A németek mind a négy világbajnoki és mindhárom Európa-bajnoki címüket, valamint a női válogatott két vb- és nyolc Európa-bajnoki aranyát egyaránt Adidasban nyerték. Ráadásul elég szokatlanul időzítették a Nike bejelentését, hiszen a nyári, németországi Eb-n a német válogatott bázisa épp az Adidas központjában, a Nürnberg melletti Herzogenaurachban lesz.

A DFB nem titkolta a váltás indokait: a Nike évi 100 millió eurós ajánlatot tett, ez körülbelül a duplája annak, ami az Adidasszal érvényes jelenlegi szerződésben foglaltatik.

„A német válogatottról elképzelni sem tudtuk, hogy valaha másban lép pályára, mint az Adidasban – mondta lapunk megkeresésére Császári Attila, aki évtizedeken át volt az Adidas Budapest Kft. vezetője. – Hét évvel ezelőtti nyugdíjazásom előtt az Adidasnak már nagy csatája volt amiatt, hogy az akkor lejáró ciklus végén a Nike megkereste a német szövetséget. Cégen belül hallható volt, hogy jelentős többletet kínált akkor is a Nike, de az utolsó pillanatban mégis sikerült a szerződéshosszabbítás. Azt kell tudni, hogy nemcsak a német válogatott szintjén, hanem a sport nemzetközi bizniszében sokkal kisebb jelentőségű szerződésekben is az Adidasnak – és a legtöbb nagy nemzetközi brandnek – a mintaszerződéseiben van egy úgynevezett matching right. Ez azt jelenti, hogy ha például az Adidas elköteleződik egy partner mellett, ám az a szerződés ideje alatt mástól ajánlatot kap, az Adidast erről tájékoztatnia kell, és ha az Adidas is állja a versenyt, maradnia kell az addigi szponzorációs együttműködésnek. Mert ha mi valaki mellett hosszú távra elköteleződünk, kell hogy legyen annyi helyzeti előnyünk, hogy ha időközben felmegy a szponzorált értéke, ha egy vetélytársunk rátesz az addigiakra, legyen lehetőségünk arra, hogy tartsuk az árat. Így kár nem éri a szponzoráltat, nekünk meg jogunk van arra, hogy dönthessünk arról, megér-e nekünk is annyit. Valószínűleg az előző ciklus végén az Adidas szerződéshosszabbítását jelentő paktum lényege az volt, hogy a német szövetség a jelenlegi ciklusra érvényes szerződésben már nem írta alá ezt a matching rightot.”

A Magyar Labdarúgó-szövetség az Adidas egyik leghűségesebb partnerének számít, a magyar válogatott 1968 óta játszik a német sportszergyártó szerelésében, csupán 1990 és 1994 között volt egy olyan négyéves ciklus, amikor az Umbro öltöztette a csapatot. „A cégalapító Adi Dassler egyik fia, Horst Dassler víziója volt még a nyolcvanas években, hogy Magyarország legyen a mintaországa a keleti irányú üzleti terjeszkedésben – mondta lapunknak Császári Attila. – Az Adidas Budapest Kft. nem sokkal a rendszerváltás előtt alakult meg, ez lett az első többségi külföldi tulajdonú vegyesvállalat az országban a Kádár-korszakban. A rövid Umbro-korszak után az Adidas mindig tudott olyan ajánlatot tenni az MLSZ-nek, hogy azóta nem váltott. Amennyire én tudom, az elkövetkező négyéves ciklusra is előkészületben van a magyar válogatottal a szerződéshosszabbítás.” Az Adidas korábbi magyar vezetője kifejtette, hogy két esetben éri meg egy sportbeszállítónak szponzorálnia egy válogatottat. „Ha az gyakran szerepel Európa-bajnokságon vagy világbajnokságon, vagy olyan óriási szurkolótábora van, amely azonosulni akar a csapattal olyan módon is, hogy sokat vásárol a mezből, amit a csapat visel. Hosszú évtizedekig hiába ígérgettük az Adidas német vezetőinek a kijutást egy nagy tornára, szerencsére most már jó a csapat, és az egymás utáni harmadik Eb-n lehet ott. Ám őszintén szólva a magyar szurkoló még nagyon nem akart a csapattal oly módon azonosulni, ahogy a világban mindenhol, hogy megveszi azt a mezt, amelyet a csapat is visel. Nem tudok róla, hogy a világban létezne még egy ilyen formáció, mint a mi »fekete seregünk«, tehát a szurkolói kemény mag olyan színű felsőt viseljen, amilyenben soha az életben nem lépett pályára a magyar csapat. Ez egy hungarikum, nem is tudom megfejteni. Ezzel együtt sohasem felejtem el, hogy a 2016-os Eb-kijutás előtt a televízióval összefogva bemutattunk két mezalternatívát, egy modernebbet és egy klasszikusat, több mint hatvanezer szurkoló mondott véleményt arról, melyikben játsszon a csapat Franciaországban. Az azt megelőző tizenöt évben összesen nem adtunk el annyi mezt, mint amennyit a 2016-os Eb-vel kapcsolatban, mert a szurkolók egy kicsit úgy érezték, hogy nekik is közük van ahhoz, hogy milyen lett. Azóta az eladások is viszonylag jók, dacára annak, hogy a kemény mag feketében van, de a lelátó többin részén ülők, főleg a családok igenis keresik azt a mezt, amelyben a csapat játszik.”

A német sajtóban sokat cikkeztek arról, hogy a DFB-nek nemigen volt más választása, mint élni a Nike ajánlatával, mert igencsak nehéz anyagi helyzetbe került, miután az elmúlt években óriási összegeket költött az új utánpótlásközpont felépítésére, továbbá több adóügyi botrányba is belekeveredett, sőt még sokáig fizetheti a jóval idő előtt kitett volt szövetségi kapitány, Hans-Dieter Flick rekordbérét is. Ám a szurkolók és a német politikusok azonnal kifejezték ellenérzésüket mondván, a szövetség a pénzt a hagyomány és a hazafiság elé helyezte. Magyarázkodásra is kényszerült a DFB, közleményben fejtegette, hogy az új szerződést nyílt licit után kötötték meg, a korai bejelentésére pedig a tőzsdei szabályok miatt volt szükség.

Hans-Joachim Watzke, a DFB alelnöke oda is mondott a politikusoknak: „A különbség az ajánlatok között olyan nagy volt, hogy nem lehetett más a végeredmény. Nagyon feldühítenek a megjegyzéseik. Ha elutasítottuk volna az ajánlatot, a hatóságok pénzügyi visszaélés miatt vizsgálódhattak volna.”

Császári Attila elmondta, majd az idő eldönti, megéri-e a Nike-nak direkt forgalomban vagy imidzsépítésben, hogy vállalta az irgalmatlan összegű szponzorációt.

„Van rá példa, hogy egy-egy szponzorált szervezet, klub, szövetség erőn felül többet ér egy versenytársnak csak azért, hogy a világ számára demonstrálja, milyen erős – fogalmazott az Adidas korábbi magyarországi vezetője. – Emlékszem, amikor az NBA-vel tizenvalahány éves szerződést kötött az Adidas annak reményében, hogy a kosárlabdában ezzel visszaszerzi az egykoron volt hegemóniáját, rengeteg pénzbe került – majdhogynem semmi eredménnyel. Időnként előfordul, hogy a hagyományos szponzor helyére belép egy versenytárs, eszméletlen sok pénzt ráígér az addigiakra, az esetek egyik felében bejön, a másik felében viszont nem sikerül kihasználni a méregdrága szerződésben rejlő lehetőséget. Most, a kezdetek kezdetén a Nike számára mindenféleképpen kedvező imidzsépítő jellege van a megállapodásnak, amivel azt üzenheti: erősek vagyunk, ezt is megengedhetjük magunknak, hazai pályán léptünk rá a nagy vetélytárs lábára! Hogy személyes példát mondjak: amikor megszakítottuk az együttműködést a Várszegi Gábor vezette Ferencvárossal, mert a korábbiaknál kétszer annyit kért, mi pedig tőlük feleannyit kaptunk volna, eleinte aggódtam az elválás miatt, de emiatt kezdtük el szponzorálni a Debrecent, amely aztán hihetetlen sikereket ért el, BL-csoportkörbe jutott, a Fradit pedig kizárták, és évekre az NB II-ben ragadt. Szóval az élet hoz furcsa történeteket. Szokatlanul nagy ugrás, hogy egy versenytárs a riválisára duplán ígérjen rá, de a puding próbája az evés, majd az évek során eldől, hogy a német szurkolók ugyanolyan lelkesek lesznek-e a pipával ellátott német mezek vásárlásakor, mint amilyenek az Adidasszal voltak.”

A német válogatott és a német nemzeti sportszergyártó közti szakítás kétségtelenül sport(gazdaság)történeti pillanat, ám korántsem egyedülálló a legnagyobb európai nemzetek történelmében ott, ahol a labdarúgás mellett jelentős gyártói háttér is rendelkezésre áll. Pénzügyi vonatkozásában legfeljebb az angol példa mérhető a némethez, ám az mindenképpen, mert hasonló fordulat állt be a háromoroszlános válogatottnál 2013-ban. Anglia mindig is a hagyományőrzésről és a patriotizmusról volt ismert, ami természetesen a labdarúgásban sem lehetett másképpen. Nem véletlen, hogy a sportág őshazájában a válogatott felszerelését kizárólag angol cégek szolgáltathatták: a legelső időkben kisebb manufaktúrák kaptak megrendelést az FA-től (St. Blaize, Hope Brothers), majd 1954-ben érkezett a nagy nemzeti gyártó, az Umbro, amely bár a történelem során kétszer is átadta a helyét, előbb a Bukta (1962–1963), majd az Admiral (1974–1982) nevű cégnek, tulajdonképpen 2012-ig rendületlenül az angol válogatott mezbeszállítója maradt. Ekkor következett a fordulat, mert csakúgy, mint a németek esetében, az amerikai Nike vette át az Umbro helyét, amelyet nem mellesleg egy amerikai cég, az Iconix Brand Group nem sokkal korábban felvásárolt. Sokkal kacifántosabb az olasz válogatott és az olasz nemzeti sportszergyártók kapcsolata, bár ha textiliparról van szó, a dél-európai ország a világ legfontosabb szereplői közé tartozik. A legelső időkben – mint mindenhol – Olaszországban is kis helyi manufaktúrák gyártották a válogatott ruházatát, és az első jelentős beszállító itt is 1954-ben jelent meg a velencei Italo Sport képviseletében. Csakhogy amolyan olaszosan, a következő húsz évben rendszeresen változott a beszállító (Viralfa, Fedeli, Marango Sport, Landoni), igaz, a nemzeti piacot nem hagyta el a labdarúgó-szövetség – egészen 1974-ig. Ekkor érkezett az Adidas, megrökönyödést keltve a hazai gyártóknál, amelyek persze gazdaságilag nem tudták felvenni a versenyt a német óriással, ám a következő negyed évszázadot is a rendszeres változások jellemezték, immár a hazai-külföldi tengelyen. Két­ezerkettőig öt beszállító váltotta egymást, három olasz (Baila, Diadora, Kappa), egy francia (Le Coq Sportif) és egy amerikai (Nike) szereplővel. Az új évezredben aztán ismét jöttek a németek, és előbb a Puma, majd 2023 óta az Adidas a beszállító. És ha már szóba került Le Coq, a franciák sem maradtak híven a nemzeti gyártókhoz. A kisebb manufaktúrák után az Allen Sport 1962-ig szolgálta ki a válogatottat, majd kis időre jött a Le Coq Sportif, de aztán a külföldi erő, és 1972-től 2010-ig az Adidas lett a beszállító, az utóbbi másfél évtizedben pedig már a Nike adja a francia válogatott felszerelését. Ezek után szinte meglepő, hogy van még nemzeti csapat-nemzeti beszállító partnerség, de a dánok őrzik a lángot! Meglehet, a Hummelt 2004 és 2016 között elhagyták az Adidasért, de előtte és utána – a mai napig – a nemzeti sportszergyártó a válogatott mezbeszállítója. (GY. B.)