Kapcsoljunk Böde Dánielre! – Vincze András publicisztikája

KI MIT SZÓL A HÍRHEZ, hogy Angliában a minapi Crystal Palace–Manchester United Premier League-mérkőzésen fejkamerával felszerelve bíráskodott a spori?

Nos, amíg mindenki átforgatja a gondolataiban ezt az információt, nekikezdek a magam által kreált verzióhoz, hogy mi vezethetett idáig. Meccs meccs hátán, az ember nyomkodhatja a televízió távkapcsolóját, nincs csatorna, nincs olyan napszak, ahol és amikor ne rúgnák a labdát, de… Ha őszinték vagyunk – önmagunkkal szemben is –, akkor ebben a dömpingben van valami unalmas. Olybá tűnik, egysíkúvá vált a játék, nekem speciel az egyéniségek, a különleges figurák, a született zsenik és persze a meghökkentő, évekre, sőt évtizedekre beszédtémát jelentő szituációk hiányoznak, vagy ha vannak is, akkor talán pont a meccsbőség az, ami leplezi, tompítja, fakítja a hajdani várakozás varázsát. No de itt legyen is vége a búsongásnak, mert most nem a mindig és mindenre jó retrókesergés felé szeretném fordítani a történetet, hanem éppen ellenkezőleg, a futball futurisztikusabb jövőjét szeretném ebben a néhány ezer karakterben kibontani.

Legalább évtizede annak, hogy a legendás tatai edzőtáborban rendhagyó előadás szem- és fültanúja lehetett néhány újságíró; nem voltak (voltunk) sokan, mert a téma – akkoriban – nem volt annyira populáris, mint manapság: a sportreklámozás új perspektívájáról volt szó. Az egyik ismert és rendkívül elismert elemző- és hirdetőcég szakembere a prezentációja során arról is beszélt, majd meglátjuk, hamarosan eljön a pillanat, amikor a sportközvetítések nézőinek már nem lesz elég a gól, a fejes, a védés, a becsúszás ismétlése, lassítása, kikockázása, hanem – az érdeklődés fenntartása, de leginkább fokozása érdekében – még közelebbi, még személyesebb élményt kell szolgáltatniuk a médiatársaságoknak. Az előadó azt a meghökkentő víziót festette fel, hogy a televíziónéző (az előfizető) a pluszpénzért cserébe idővel kiválaszthat olyan opciót is, hogy pályán belüli látószögből követheti a küzdőtéren zajló eseményeket. S nemcsak pluszlátványt, hanem egyéb információt is kaphat: így például pulzusadatot, a lefutott méterek számát vagy sebességet, aktuális helyezést. Akkoriban még nyoma sem volt a Formula–1-es közvetítések során bejátszott, sokféle adattal ellátott pilótaperspektívának, ugyanakkor az előadás veleje pont ez volt, hogy a sportesemény a nem is oly távoli jövőben a versenyző, játékos, edző, játékvezető szemszögéből is közvetíthető és nézhető lehet, mert egy-egy extrémnek tetsző megoldás adhat már csak plusz izgalomfaktort, s persze hirdetői oldalról is lenne igény arra, hogy a „személyes csatornák” működjenek.

Őszintén szólva szívesebben is áldoznám a figyelmemet és az időmet arra, hogy a VAR-viták és időhúzások helyett például a játékvezetői optikára kapcsolódhassak rá.

S akkor itt térnék rá az alaphírre: Angliában a Crys­tal Palace–Manchester United bajnokin tehát fejkamerát kapott Jarred Gillett játékvezető. A Premier League közleménye úgy szólt, hogy a felvételeket nem élőben közvetítették (ezek szerint amúgy lehetne úgy is…), hanem egy program részeként a drukkerek a későbbiekben megnézhetik, nem titkoltan azzal a céllal, hogy a kívülállók jobban megismerjék a futballbírói ténykedést, belessenek a kulisszái mögé, s ha netán valaki kedvet kapna, akkor… Az angol kísérlet egyébként nem újdonság, volt már ilyen kezdeményezés a németeknél, valamely harmadosztályú, sőt az egyik Bundesliga-mérkőzésen is bekamerázták a bírót, de ott és akkor az volt a digitalizálás ideológiája, hogy visszafogják a labdarúgók reklamálási kedvét. Aki a hatás(ok)ra kíváncsi, a nemzetisport.hu oldalon szinte még frissiben megnézheti e német meccsek összeállítását is, ám itt és most nem a kísérlet sportszakmai eredményességét boncolgatnám (nyilván a kamerás játékvezetőkkel szemben senki sem engedte el úgy igazán magát a reklamálások során), hanem inkább azt emelném ki, hogy a látvánnyal a meccsrajongók megkapták az új élményt.

Azt nem tudom, milyen technikai akadálya lenne annak, hogy ne csupán a focibírót, hanem a huszonkét futballistát (mint egy-egy önálló közvetítési egységet) „drótozzanak be”, de lehet, ilyen tömegben nem is lenne szükség és igény a perspektívaváltásra, elég lenne néhány spílerre kiterjeszteni a rivaldát. Persze megfejthetetlen, mennyire lenne kényelmetlen, sőt a sportolás szempontjából lehetetlen küldetés a testkamerázás, de gyanítom, nem lenne sokkal macerásabb, mint a manapság is használt pulzusöv vagy -mellény viselése. Gyakorta látni ugyanis a mérkőzések végén, amikor a futballisták lekapják magukról a dresszt, hogy egy női topra hasonlatos valami is feszül rajtuk – ugyebár ez a szenzoros cucc egyenesben lövi az adatokat a kispadon ülő szakembereknek, akik az ilyen-olyan adatok alapján pontosan látják, ki hogyan teljesít(ett) az összecsapás során. Mi lenne, ha ezeket az adatokat láthatnák a meccselőfizetők is? Tény, nem csekély mértékű nyitás lenne az amúgy rendkívül sikeresen titkolózó, és az adatelemzések kapcsán roppant összezáró futballközeg részéről a mostaninál sokkalta élvezetesebb sportbiznisz irányába, de talán nem is kellene minden részletet kivetíteni, elég az is, hogy az adatok némelyikét a televíziókészülék előtt szurkolók is láthassák, így például a játékoshoz rendelt adatsorban a manapság a szakértői fontoskodás csúcsának tartott xG-mutató is több értelmet nyerne, hiszen kirajzolódna, mi több, be is bizonyosodna, milyen funkcionális értéke van a gyakorlatban „a helyzetek minősége alapján várható gólnak”. Talán nem kell feltétlenül Cristiano Ronaldo-optika (nyilván a portugál világsztár vinné a pálmát, ha egy-egy találkozóját szó szerint testközelből közvetíthetné valamely sportcsatorna), elég lenne egy pötty és mellette néhány releváns adat a játékos teljesítményéről, de azért ehhez hozzáteszem, magam legszívesebb azt nézném, miként látja a pályán zajló eseményeket az NB I legrutinosabb labdarúgója, Böde Dániel, de belepillantanék Dzsudzsák Balázs szabadrúgás-perspektívájába is, s szintúgy érdekes lenne, milyen védenie az NB I-ben még szinte ifistának számító Pécsi Árminnak.

Az álmodozás és az írásos okoskodás sarkalatos pontja és fő kérdése természetesen az, vajon ilyesféle személyes fókuszú közvetítésre (hogy aktuális legyek a példával: kedves nézőink, a Paks–Ferencváros kupadöntőn kapcsolunk Böde Dánielre) lenne-e kereslet.

Oké, rendben, tudom, ez a fajta térbeli „kiterjeszkedés” nyilvánvaló utópia, hiszen manapság hol van az az okostévé, hol van az a közvetítési módszer és hol van az a csatornakiosztás, amely lehetővé tenné, hogy valaki előfizetéssel rácsatlakozhasson valamely kedvenc játékosának testkamerájára. Bár ki tudja… Lehet, technikailag nem sokkal nagyobb kihívás ez az egész, mint az, hogy 2024-ben egy lepke méretű drónba kamerát, akkumulátort, motort, rá propellereket szuszakolnak, hogy aztán okostelefonos irányítással fotók, videók készülhessenek madártávlatból is a Stubernyák család nyaralásáról. Ugyanakkor a televíziózáshoz értő, így a meccsnézők igényeit is sokkal jobban ismerő kollégám amondó, ha a készülék előtt ülve próbálnám a futballisták szemszögéből követni a labda útját, akkor öt perc múlva forogna velem a világ (ő azért erősebb kifejezést használt, amikor a szédülésről beszélt…), ráadásul anno a cseheknél már próbálkoztak ilyesféle közvetítéssel, de a kísérlet nem volt ígéretes és emlékezetes.

Jarred Gillett játékvezető minapi fejkamerás szaladgálása mindenesetre most eléggé foglalkoztatja a futballvilágot. A kisfilmbe ráadásul már bele lehet nézni a Premier League (premierleague.com) oldalon, ráadásul éppen egy tizenegyesgyanús esetet tettek be ízelítőnek, és bizony kifejezetten izgalmas élmény néhány lépés távolságból lesni, mi zajlott a pályán, hogyan kommunikált a bíró a játékosokkal és a VAR-stábbal.

S hogy mindebből mi a tanulság?

Természetesen az, hogy már valóban nincs messze a pillanat, amikor a meccseken a kiválasztott (és előfizetett) játékosunk perspektíváját követve beleszédülhetünk a látványba…

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!