Elvitte a cica régen – Malonyai Péter publicisztikája

IDEJE LERÁNTANI A LEPLET a fehér hollóról. Ilyen ugyanis nincs, legalábbis hófehér. A pigmenthiány előfordul náluk, ám ez csak világosabb megjelenést jelent, és a veszélyt, például a rejtőzködési képesség elvesztését, esetleg látászavarokat.

Felszínes tudásom áthallásos, hiszen olyan jelenségről írok, ami tulajdonképpen nincs is.

A klubhűségről.

Hogy a mából induljak ki, Garcia Silvero, a FIFA jogi igazgatója a múlt héten jelentette, hogy roppant intenzív (sic!) átigazolási időszakon vagyunk túl. Világszerte 10 900 transzfert regisztráltak, a valaha volt legtöbbet, a nőknél több mint 1100 váltás volt, ami 30 százalékos növekedés 2023-hoz képest.

Nálunk sem akadozott a gépezet, amikor e sorokat írom, 19 futballista érkezett külföldről (csak a Győrbe 12), Újpesten talán még mindig leng a forgóajtó a nagy átalakulást követően (14-en jöttek, 17-en mentek). A számok tények, nem adatok az értékítéletemhez, elvégre nem az én pénzemről derül ki, hogy megéri-e a költekezés, az adás-vétel.

Az anyagiak hétköznapi emberként érdekelnek, a játékosmozgás (igen, mozgás – mert így látványos) csak a saját értékrendemhez képest foglalkoztat, nevezetesen a klubhűség sutba dobása kapcsán.

„Kedves gyerekek, ma a hűségről fogok nektek mesélni…” – kezdhetem a rádió esti meséjének egykori fordulatával, és ez tényleg már csak mese. Hiszen a pénz, az üzlet az úr – törvényszerűen, itt tart a világ, ide jutott. Tényként rögzítem, nem nosztalgiából. Mielőtt továbbmennék, azért előveszem a szakértők álláspontját: a hűség minden ember szemében pozitív, a kitartás társerénye, emellett saját magunk megbecsülése. Így lehet, ám az értelmezők általában (szinte mindig) a házastársi hűségről beszélnek, ami magánügy, nem nekem kell okoskodnom róla.

Hanem itt van a hűség a futballban. Persze, hogy ennek is van irodalma, ám a legbölcsebbnek látszók is csak odáig jutnak, hogy bonyolultabbá vált, a feleket egyre inkább üzleti, anyagi érdekek vezérlik.

Szereplőkre bontva a témát, a játékosokat is a jobb anyagi feltételek irányítják, ritkábban a csúcsra jutás szándéka. Nem véletlenül örvendenek közmegbecsülésnek, akik azért a bankjegyek között is megtalálják a szívüket. Például Francesco Totti, aki teljes karrierjét (1992–2017) a Románál töltötte, ám nekünk is vannak példáink rá. A Fradinál legenda Sárosi Györgyöt (1927 és 1948 között szolgálta a klubot), Albert Flóriánt (1952–1974), Rákosi Gyulát (1952–1972), Nyilasi Tibort (1970–1983) itthon csak a Ferencvárosnál tudtuk, tudjuk elképzelni, de a diósgyőri Veréb Györggyel (1968–1998), a győri Keglovich Lászlóval (1958–1973) vagy a tatabányai Szabó Györggyel (1965–1983) is hasonló a helyzet hűségük miatt. Pedig hívták őket mindenfelé, de mégse. Egy másik győri legenda, idősb Somogyi József (1960–1978) később elmondta, hogy várta őt a Bp. Honvéd, a Vasas, de maradt, majd: „Utólag azt mondhatom: szép dolog a klubhűség, ám néha nem éri meg…”

Különleges eset volt a Fradié az ötvenes években, amikor hol ÉDOSZ, hol Bp. Kinizsi néven küzdött a csapat a létéért, a politikai nyomásra válaszul. Olyan játékosokkal, mint Dalnoki Jenő, Dékány Ferenc, Feny­vesi Máté, Gulyás Géza, Lakat Károly, Ombódi Imre, Rudas Ferenc, akik becsületbeli ügynek tekintették, hogy kitartsanak a klub mellett. Aztán 1958 júliusában Gulyás és Ombódi még játszott a csapatban vasárnap (Vasas: 3:3), kedden pedig közölték velük, hogy nincs rájuk szükség, mehetnek Isten hírével.

De ez már a másik oldal, a klub hűsége. Hogy itt végképp az üzleti érdekek diktálnak, mondanom sem kell, előbb állítanak szobrot, neveznek el szektort a szerintük levitézlett klasszisról, mint hogy ne hatalmi pozícióból tárgyaljanak vele a jövőről. Ha már Tottit említettem, jöjjön Alessandro Nesta (1985–2002), a Lazio legendája. Amikor a klub 1999 decemberében meg akarta vásárolni a Barcelonától Rivaldót, Sergio ­Cragnotti elnök így beszélt: „A mai futballban ismeretlen fogalom a klubhűség, Nesta oda megy, ahol többet fizetnek érte.” A klasszis tiltakozott, végül maradt, aztán 2002-ben a Milan játékosa lett, amivel nem mellesleg a nehéz anyagi helyzetben lévő Laziót segítette.

A legegyértelműbb a szurkolók hűsége. Klasszikus esetben gyerekként köteleződik el a klubjához (lásd ezeken a hasábokon Ballai Attila írását: 2024. szeptember 1.), esetleg klubjaihoz. Hogy saját példával éljek, nálunk a családban nagyapám az MTK-hoz húzott, apám a Fradihoz. Így aztán a kezünket fogva kissrác­ként szombaton MTK-meccsen voltam, vasárnap pedig Fradin. Hogy mi maradt ebből mára, azt befolyásolták a csapat(ok) körül történtek, így a produkció (duma a stílusról, de a pályán dögunalom), és persze a klubkoncepció (külföldiek kontra magyarok). Ám a lényeg nem ez, hanem az emlékek, a múlt, a barátságok – aki érti, tudja, miről beszélek.

A téma felkent hozzáértői úgy vélik (velem egyetértve), hogy a nagy jövés-menés, a sok külföldi nem feltétlenül tesz jót a valódi szurkolói klubhűségnek (mínusz divatdrukkerek), hogy a nagy tudorok fellengzős kifejezéséhez igazodjak, az innen-onnan érkező karrierépítgetők jóvoltából lassan-lassan hamvába holt lesz a klub identitása. Amit – például a Fradi esetében – örök időkre megfogalmazott az elnöki széket 1923-ban elfoglaló Gschwindt Ernő: „Mindennek az alapja a tiszta erkölcs, amit itt az érintetlen sportszellemre, rajongó klubhűségre értek. Aki ez ellen vét, azt nem szabad tovább védelmeznem. Minden igyekezetem az, hogy a Ferencváros jó szellemét, a híres zöld-fehér lelkesedést, klubhűséget fenntartsam, mert meggyőződésem, hogy ezen nyugszik az a csodás erő és hatalom, amit a zöld-fehér színek a sportban jelentenek.”

Nem esküszöm meg rá, hogy például a most érkezők közül a brazil Matheus Saldanha, a dán Stefan Gartenmann vagy akár a Lausanne-ból hazatérő Szalai Gábor tudja, ki volt Gschwindt báró, de ez nyilván az én gonoszkodó hajlamom, hiszen tudják: Erkölcs, Erő, Egyetértés. Ajánlom a Fradi-keret (több mint harminc játékos) valamennyi tagjának figyelmébe.

Igyekszem kevésbé viharos vizekre evezni, így jöjjön egy kis múlt. Mert a klubhűségnek folyamata van lapunk hasábjain is.

Csaknem száz éve, 1928-ban az amatőr első osztályban futballozó Fischert emelte ki a lap, a klubhűség leghívebb tanújelét adta azzal, hogy vasárnapi mérkőzésén fájós lába ellenére papucsban jelentkezett játékra, és a mérkőzésen csapatának legjobb embere volt.

Aztán már a profizmus, ami ismerős, még ha a mai­hoz képest kicsiben is ment a móka. A játékos húzta-halasztotta a szerződés aláírását, kreált is erről egy verset a B.Ö.K., azaz a Nemzeti Sport humorrovata Szép Ernő stílusában: „A fontos itt csak a guba, / Mert a többi mind hekuba, / Nincsen nekem klubhűségem, Klubhűségem, Klubhűségem, / Elvitte a cica régen.”

Vagy Deák Ferenc esete. A Szentlőrinc klasszisát vitte volna a Fradi már 1943-ban, de… Danninger János, a klub elnöke mondta az újságírónak: „Hazaérkezem, benézek a szobába, hát ott ül a feleségem és a Deák gyerek. Sírtak. Nagy vallatásra kinyögte a Feri, hogy ő azt olvasta, hogy mi át akarjuk adni a Ferencvárosnak, márpedig ő nem megy el. Soha nem akar elszakadni a SzAC-tól és a mostani környezetétől.” Azért volt az a pénz. Igaz, már 1947-ben, akkor lett Fradi-játékos. „Ami pedig az Üllői útra történő szerződésemet illeti, nos az létkérdés volt a SZAC számára is. A szerződés értelmében minden Fradi-meccs után a bevétel 30 százalékát a SZAC kapta!” – mesélte, ám ő sem járt rosszul. Egy sarokház (Nefelejcs utca 24.), lett a jutalma, de nem sokáig, mert jött az államosítás.

Végül vissza a tényekhez! Egy magyar NB I-es futballista átlagosan négy-hat klubban fordul meg pályafutása során. Gyakran váltanak, mert a magyar bajnokság viszonylag kis piac – többnyire kisebb-nagyobb együttesek között ingáznak. Jelenleg a legtöbb klubban megforduló játékosunk Feczesin Róbert, aki 2003-tól mostanáig tizennégyszer váltott klubot (transfermarkt.com).

Felteszem, legalább önmagához hű maradt.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!