Somogyi József játszott – Somogyi József ellen is...

Ez a történet nem is kezdődhet másként, csak úgy, hogy az idősebbik Somogyi Józsefnek csak háromszor adatott meg a címeres mez viselése. „Csak”, ugyanis a kortárs játékosok valamennyien egyöntetűen hangoztatják, hogy a képességei alapján legalább ötvenszeres válogatottként kellett volna visszavonulnia. Hogy ez miért maradt el, annak oka két, nem elhanyagolható körülményben keresendő. Az egyik a marseille-i kudarc, a csehszlovákok elleni sorsdöntő vb-selejtező 4:1-es veresége, s az azt követő bizonytalan helyzet: a Somogyi Józsefet először beválogató, de inkább a székesfehérvári Karsai Lászlót favorizáló Hoffer József kapitányságának. A második és a harmadik válogatottsága már Illovszky Rudolf irányításához fűződik, harmadszor Székesfehérváron játszott Albert Flórián búcsúmérkőzésen, a Jugoszláviát 3–2-re legyőző együttesben. Még a meccs előtt a legendás mester így szólt a győri fedezethez: „Mindketten utoljára vagyunk válogatottak. Én, mint kapitány, ön, mint játékos”. 

Jó jósnak bizonyult…Abban az időben a jelenleginél is jobban érvényesült a főváros-központúság, sokkal könnyebb volt a pesti klubokban szem előtt lenni. Somogyi Józsefet is hívta a Honvéd, a Vasas invitálása volt számára a szimpatikus, előfordult, hogy Mészöly Kálmán játék közben is rászólt, hogy „Figyelünk ám, gyerek, jössz hozzánk!” 
El is indult tárgyalni a feleségével, autóval, ám Komáromban hirtelen elhatározással visszafordultak. 

„Lehet, hogy sajnálnom kellene azt a döntést, de azt hiszem, az ETO-ban lejátszott 327 mérkőzés, a középpályásként szerzett 34 gól mégis csak azt jelenti, hogy nem lehetek elégedetlen a pályafutásommal – magyarázza az évtizedekkel korábban történt döntésének hátterét Somogyi József. – Nem volt könnyű az állandó játék kiharcolása, Hidegkuti Nándor edzőként kevésbé kedvelte a fiatalokat, viszont Szusza Ferenctől abszolút bizalmat kaptam. Kétszeres kupagyőztes csapat tagja lehettem, az NB I-ben bronzérmes gárdában szerepeltem, és a Kupagyőztesek Európa-kupájában a negyeddöntőig is eljutottunk.”

Hogy milyen erényekkel rendelkezett, arról a társak és az ellenfelek tudnának sokat mesélni. Kiváló adottságokkal megáldott, kétlábas tehetségként a szó szoros értelmében játszotta a futballt azon a poszton, amelyet a híres Palotai Károlytól örökölt meg. Remekül fedezte a labdát, kiválóan cselezett, ütemben adott indításai nagyrészt megtalálták a támadókat. Akkortájt még nem volt olyan jelentősége a gólpasszoknak, mint manapság, Somogyi Józsefnek sok gólt köszönhettek a játékostársai, akadt olyan mérkőzése, amelyen gólt is rúgott, két gól pedig az ő átadásából született. Egyetlen egyszer talált a kapuba szabadrúgásból, és jellemző, hogy egy ízben, miután kétszer „mattolta” a pécsi Rapp Imrét,  a hajrában inkább átengedte másnak a tizenegyes elvégzésének lehetőségét, lemondva a mesterhármasról. A nagy múltú vagongyár rendészeti részlegének tűzoltó csoportjában dolgozott a nyugdíjazásáig, néhány év edzői munka után azonban jött az ausztriai meghívó, végül Zurndorf után még egy évet futballozott a Hegyeshalom utáni első faluban, Miklóshalmán (Nickelsdorfban), 44 esztendősen vonult végérvényesen vissza.

A 80. születésnapját augusztus 25-én betöltő Somogyi József eredményes pályafutása nyilván bőven tartalmaz sikert, élményeket, ám szerinte mégis a legnagyobb, és ritka esemény az volt az életében, amikor már negyvenen túl a határon túli Zurány (Zurndorf) csapatában ellenfélként találkozott hatszoros válogatott fiával, az ugyancsak középpályás ifjabbik Somogyi Józseffel. 

Manapság, ennyi idősen már vannak egészségügyi gondjai, de feleségével, fiával, a két ugyancsak sportos lányunokával és párjaikkal – egyikük profi kézilabdás, a másikuk jégkorongozó – kiegyensúlyozott családot alkotnak, és nyaranta szívesen időznek a káptalanfüredi nyaralójukban. 

Az eltelt évek és a pályafutás kapcsán elgondolkozva mondta, hogy „...nem reméltem egyszerű nagyszentjánosi fiúként, hogy földrajzilag hozzá közel, ilyen messzire jutok. Abból a kis faluból, amelynek akkor sem temploma, sem temetője nem volt, de Tóth László kapus személyében mégis válogatott futballistát adott az ETO-nak. Nemrégiben kimentem a temetőbe édesapám sírjához, és elmeséltem neki, hogy amikor tízévesen a régi ETO-pálya állóhelyi korlátjának támaszkodva vártuk a tartalékbajnoki játék kezdetét, arról álmodoztam, hogy majd én is több ezer néző előtt segíthetem győzelmekhez az ETO-t. Az a gyerek valóra váltotta az álmait… ”