Véletlenül megy jó helyre? – Cselőtei Márk publicisztikája

Harry Kane lett 2026 aranylabdása. Hétfőn, kivételesen Londonban adták át – a gála keretében természetesen egyéb elismerések mellett – a France Football világhírű díját, amelyet pályafutása során először a Bayern München sztárja, az angol válogatott gólrekordere vihetett haza. Megérdemelten.

Kezdjük azzal, hogy sok konspirációs elmélettel szemben a gálát nem azért rendezték Párizs helyett Londonban, mert a szervezők jó előre tudták, hogy Kane lesz a díjazott, hanem azért, mert így tisztelegtek az első győztes, az angol Stanley Matthews emléke előtt, aki 70 évvel ezelőtt, 1956-ban nyerte el az akkor még korántsem ennyire rangos elismerést. A friss győztes honfitársa akkor már 41 esztendős volt, de az Aranylabda kezdetén sokkal inkább tekintettek a trófeára egyfajta életműdíjként, ezért nyert Matthews. Nos, az igazság az, hogy Harry Kane ebben a tekintetben is megérdemelte volna a 2026-os elismerést, hiszen fiatalkorában sosem zengtek ódákat a tehetségéről, majd miután sztárrá vált, elkezdték vesztesnek titulálni, amiért hosszú éveken át egyetlen csapattrófeát sem nyert. Harminchárom éves korára eljutott oda, hogy ne csak napjainkban sorolják a világ legjobb csatárai közé, miközben a Bayern Münchenhez szerződése végre-valahára a kupákat is hozta magával – igaz, a legfényesebbeket még nem tudta begyűjteni. Kane az idáig vezető úton kétszer lett európai aranycipős, gólkirályi címet pedig szerzett világbajnokságon, Európa-bajnokságon, a Bajnokok Ligájában, a Premier League-ben (3-szor) és a Bundesligában (3-szor) is, miközben a Tottenham Hotspurrel ezüstérmes lett a PL-ben és a BL-ben – látjuk manapság a Spurs eredményein, mekkora dolog ez –, a Bayern Münchennel a két bajnoki címmel együtt összesen öt trófeát nyert, míg az angol válogatott legnagyobb sztárjaként két Európa-bajnoki ezüstéremmel és egy világbajnoki bronzéremmel gazdagodott. Mi ez, ha nem fenomenális életmű?

A 2026-os díjat mégsem ezért a páratlan karrierért, hanem a legutóbbi idényben nyújtott teljesítményéért kapta – még egyszer írom, teljesen megérdemelten. Harry Kane 51 tétmeccsen összesen 61 (!) gólt és hét gólpasszt jegyzett a Bayern Münchenben, csapatával Bundesligát, Német Kupát és német Szuperkupát is nyert, miközben a Bajnokok Ligájában egy örökké emlékezetes, Paris Saint-Germain (amely később kétszeres győztessé avanzsált) elleni párharc jelentette a végállomást az elődöntőben. Ezt követően volt még hátra az amerikai vb, amelyen az angol támadó hat gólt szerzett, Anglia pedig a csúcsra ugyan ezúttal sem jutott vissza, az 1966-os aranyat követően a legjobb eredményét produkálta, bronz­érmes lett. Ne legyen kétségünk felőle, az elismerést ezen felsorolt díjak, statisztikák, na meg a makulátlan fair play háttér miatt kapta a talpig úriember csatár, miközben ha játéka többi aspektusát vesszük alapul, kérdésnek sem kellett volna lennie, idén kit díjaznak Londonban. Vallom, Kane minden idők legkomplexebb középcsatára, aki a játék majd’ összes elemében világklasszis: góllövésben, fejjátékban, helyezkedésben, letámadásban, no meg helyzetkialakításban, passzjátékban – nincs nála jobban irányító kilences, ha kell, tízest vagy éppen mélységi hatost játszik, nemrég láttuk az Arsenal elleni BL-meccsen, hogy Manuel Neuer és Joshua Kimmich hiányában még a kirúgásokat is ő végezte el a Bayern Münchennél – egészen varázslatos.

Az tehát – szerény véleményem szerint legalábbis – nem vitás, jó helyre került a díj, a kérdés csak az, szándékos volt-e?! A díjak és a statisztikák – meg az, hogy Lamine Yamalnak épp utóbbiban nem volt jó vb-je – megmentett minket az igazságtalanságtól, mert elnézve a többi helyezést, az elmúlt évek tapasztalatai után továbbra is azt érzem, nem feltétlenül a megfelelő zsűri voksol, érthetetlen, sőt, inkább értékelhetetlen döntések, listák születnek, így pedig cseppet sem reális a végeredmény. Félreértés ne essék, a győztes a legtöbbször megérdemelten nyeri el a díjat, a Cristiano Ronaldo vs. Lionel Messi korszak lecsengése óta is, hiszen Karim Benzema, Rodri és Ousmane Dembélé is jogosan kapott Aranylabdát, de amit az első tízben, húszban, harmincban mögöttük látunk, az sokszor érthetetlen. Azt ugyebár tudjuk, hogy éppen a sokszor megmagyarázhatatlan, zavaros listák miatt szigorított a France Football, így már évek óta csak a FIFA-világranglista első száz országának egy-egy újságírója szavazhat, mégsem érzem, hogy ez segített volna a helyzeten.

Vegyük csak a mostani listát, amelynél már a 30 tagú szűkített mezőny is vetett fel kérdéseket, de az már-már pofátlanság, hogy a vb-n sem remeklő, Szaúd-Arábiában futballozó (ott sem biztos, hogy csapata legjobbjának számító) Sadio Mané épp ott végzett holtversenyben, mint a világ jelenlegi egyik legjobb belső védője, az Arsenallal PL-t nyerő, BL-döntőt játszó William Saliba. Még rosszabb, ha haladunk előre, és megtaláljuk a tavaly 30., idén 9. helyen végző Michael Olisét, aki éppen annyi klubsikert ért el, mint Kane, hisz csapattársak, emellett 23 gólt és 40 (!) gólpasszt jegyzett minden tétmeccset számolva, a vb-n negyedik lett, és hét assziszttal megdöntötte a vonatkozó rekordot. Mégis hogy lehet csak a kilencedik?

Bár épp a hasonló döntések miatt mondják sokan, az egyszerűen nem igaz, hogy az Aranylabda-gála már senkit sem érdekel, az viszont annál inkább, hogy a díj folyamatosan értéktelenedik, mert olyan helyezéseket látunk, amelyeket szakmailag semmivel sem lehet megindokolni. A Nemzeti Sport weboldalán messze, magasan az Aranylabda-gála élő cikke volt az elmúlt hét legjobban klikkelt cikke, az emberek kommentelnek hozzá, vitatkoznak róla, csámcsognak rajta, a futballnak kell egy ilyen jellegű elismerés, csak jó volna, ha még konkrétabb szempontok alapján, biztosan a megfelelő emberek voksolnának, akkor talán születnének igazságosabb eredmények.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!