Amikor a Dán Dinamitok felrobbantották a labdarúgó Eb-t

DÁNOK A STRANDRÓL

A spanyolok sokat akartak markolni: a barcelonai nyári olimpia, valamint a sevillai világkiállítás mellett labdarúgó Európa-bajnokságot is rendeztek volna 1992-ben. Az UEFA viszont 1988-ban a svédek pályázatát hirdette ki nyertesként – „bónuszként” aztán az első kalapból sorsolt Spanyolország csak harmadik lett csoportjában, és el sem jutott az Eb-re.

Nem úgy a két évvel korábbi vb-n negyeddöntős jugoszlávok, akik soraikban az 1991-es BEK-győztes Crvena zvezda sztárjaival gond nélkül megnyerték a maguk csoportját. Csak éppen azzal nem számoltak, hogy kitör a délszláv háború, 1918-ban összetákolt országuk szétesik, az UEFA pedig simán kizárja őket az Európa-bajnokságról, és a mögöttük végző (amúgy Belgrádban például a selejtezőben 2–1-re győztes) Dániát hívja meg Svédországba.

A dánok, ha nem is a strandról érkezve, ahogyan az a mai napig a legendárium része, de jelentősebb összetartás nélkül futottak neki az Eb-nek. Miután a szerbek a horvátokkal, a szlovénokkal, majd 1992 elején a bosnyákokkal is fegyveres konfliktusba keveredtek, az európai szövetségben egy tollvonással megoldották a problémát – és ment a meghívó faxüzenet Koppenhágába.

Peter Schmeichelre, Flemming Povlsenre vagy éppen Brian Laudrupra (a képen trófeával a kezében) számíthatott Richard Möller Nielsen szövetségi kapitány, de például legnagyobb sztárjára, az éppen a Barcelonát erősítő (tartalmas pályafutása során játszott a Juventusban, a Realban és az Ajaxban is) és a katalánokkal 1992-ben BEK-győztes Michael Laudrupra nem. A dán futball akkor 28 éves csillaga jó érzékkel az 1992-es torna előtt veszett össze a mesterrel, csoda, hogy legalább öccsét, Briant nem sikerült lebeszélnie az Európa-bajnoki aranyról...

Utoljára rendeztek nyolc résztvevővel Eb-döntőt, a csapatok húszas keretet nevezhettek, a dánok jellemző módon mindössze hét légióst vetettek be, a többiek a sehol sem jegyzett hazai ligából érkeztek. (Más kérdés, hogy a torna után aztán kapósak lettek, a finálé első gólját szerző John Jensent az Arsenal, Kim Christoftét a Köln, Johnny Mölbyt és Peter Nielsent a Mönchengladbach, Torben Piechniket a Liverpool, Torben Frankot a Lyon vitte el azonnal.)

A kontinensviadalról nemcsak a spanyolok, hanem az olaszok is hiányoztak, ami legközelebb Eb-n vagy vb-n csak 26 évvel később, 2018-ban, Oroszországban fordult elő velük. Természetesen mi sem voltunk ott, a magyar válogatott Mészöly Kálmán irányításával a selejtezőben a Szovjetunió által megnyert 3. csoport negyedik, utolsó előtti helyén végzett. A szovjetek aztán már FÁK néven utaztak el Svédországba, mert közben nekik is szétesett az országuk, és a független balti államok mellett a grúzokra sem számíthattak, kivéve az ennek ellenére a keretben számításba vett moszkvai Szpartak-védőt, Kahaber Chadadzét.

Az ugyanabba a csoportba sorsolt címvédő hollandokat és a világbajnok németeket tartották favoritnak, bár utóbbiaknál Franz Beckenbauer helyett már korábbi segítője, Berti Vogts volt a kapitány, és a sérült aranylabdás Lothar Matthäus sem lehetett ott Svédországban. Hollandia az első körben 3–1-re még megverte a németeket, akikkel együtt azért kéz a kézben bejutott az elődöntőbe. A másik ágról nem kis körbeverések után az utolsó körben a franciákat legyőző dánok csúsztak be másodikként – a két év múlva, 1994-ben vb-bronzig jutó aranygenerációjukat először itt bevető svédek mögött.

A házigazdákat Németország (amely először indult „össznémetként”) nagy meccsen kiverte az elődöntőben, míg a kissé nagyképű hollandok ellen a dánok kétszer is vezettek, majd a tizenegyeseknél Schmeichel megfogta a nagy Marco van Basten lövését, és a Dán Dinamitok (ahogyan szurkolóik hívják őket) is készülődhettek a fináléra.

Ma már mellékes, hogy John „Faxe” Jensen (akinek 1994 tavaszán Halmai Gábor törte el a lábát Koppenhágában...) vezető gólját megtorlatlan dán szabálytalanság előzte meg, no meg, hogy a dánok alig jöttek ki a tizenhatosukról, a történelemkönyvek csak magát a csodát rögzítik: 2–0-ra nyertek és Európa-bajnokok lettek Richard Möller Nielsen lesajnált fiai. Akik a fáma szerint úgy éltek a torna alatt, mintha monstre házibuliban lennének, a családtagokat, a barátnőket és a sajtót is szívesen látták a főhadiszállásukon, ezek után el lehet képzelni, mi lehetett ott a finálé utáni éjszakán. A világfutball addigi legnagyobb meglepetéseként Dánia mennybe ment.

11-ESEK? PÉNZFELDOBÁS!

Amolyan korszakhatárt jelölt ki az 1968-as Európa-bajnoki sorozat. Mindjárt a nevével, hiszen a Nemzetek Európa-kupáját akkor váltotta fel a mai elnevezés. A 31 nevező országot először sorsolták selejtezőcsoportokba (a mieink az NDK, Hollandia és Görögország testén keresztül jutottak tovább a nyolc közé, akkor mutatkozott be ellenünk, méghozzá góllal, a hollandoknál bizonyos Johan Cruyff), amelyek nyolc győztese már egyenes kieséses párharcokban folytatta az egy helyszínen, Olaszországban rendezett négyes döntőn át a végkifejletig.

A nyugatnémetek az Albánia elleni iksz miatt már a csoportban elvéreztek a jugoszlávokkal szemben, a britek a saját, patinás, 1883 óta futó Brit házibajnokságukat verték át az UEFA-n selejtezőcsoportnak – ezt nem meglepő módon a világbajnok angolok nyerték meg.

Sós Károly válogatottja a szovjeteken akadt fenn a negyeddöntőben, a hazai 2:0 után ugyanis 3:0-ra kikapott Moszkvában, a final fourba (akkor senki sem hívta így...) még a rendező olaszok, a jugoszlávok és az angolok jutottak be. De hogy Itália (Róma, Nápoly és Firenze) a házigazda, azt csak a negyeddöntő után döntötte el az UEFA.

Még nem voltak sárga és piros lapok, nem volt tizenegyespárbaj, volt ellenben négy sztárbíró, köztük a magyar Zsolt István (bal oldali képünkön), akik a minitorna mind a négy (végül is öt) meccsét dirigálták, Zsolt például az angol–szovjet (2:0) bronzmérkőzést.

Az olaszok a döntetlent követő valamennyi akkoriban létező megoldást kipróbálták. Mivel a szovjetek elleni elődöntőben 120 perc után is 0:0 volt az eredmény, itt pénzfeldobással dőlt el, ki a továbbjutó: az öltözőben (!) megejtett szertartáson Giacinto Facchetti olasz csapatkapitány választotta helyesen a fejet, miközben már azon is ment a vita, hogy a nyugatnémet márka a szovjeteknek, az orosz rubel az olaszoknak nem felelt meg... Amint Zsolt István visszaemlékezéseiből (A pálya közepén címmel) tudjuk, elsőre a zuhanyrács alá gurult az egyguldenes, a magyar játékvezető utólag megnézte: írás volt... Kint eközben néma csendben várakozott 70 ezer nápolyi szurkoló.

A döntőben már szó sem lehetett szerencsejátékról, az angolokat Dragan Dzsajics góljával elbúcsúztató jugoszlávok ellen az 1:1-es első meccset két nappal később újrajátszás követte, és ezt Luigi Riva és Pietro Anastasi góljaival 2:0-ra megnyerték az olaszok.

Harminc évvel az 1938-as vb-siker után ünnepelhetett újra Itália – Európa-bajnokságon ez azóta sem fordult elő.

(A következő részben: 1984: Platini, az örökös gólkirály; 1980: Schuster a kaptafánál)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. április 17-i lapszámában jelent meg.)