„Fidel olyan volt nekem, mintha a második apám lett volna" – Maradona, a diktátorok barátja

„Ideje volt, hogy a két legnagyobb argentin egy testben egyesüljön” – szólt Diego Maradona tömör és hangzatos magyarázata, amikor a vállára tetovált méretes Che Guevara-portréról kérdezték. Hogy az 1960-ban világra jött argentin futballista tanulmányozta-e mélyebben a Rosarióban született marxista forradalmár politikai-szellemi-katonai tevékenységét, legalábbis kétséges, mindenesetre előszeretettel vállalt eszmei sorsközösséget a kubai forradalom (1953–1959) kultikus alakjával. Ahogyan Che Guevara egykori harcostársával, a Kubát 1959-től 2008-as lemondásáig vezető kommunista diktátorral, Fidel Castróval (1926–2016) is.

Maradona furcsa rokonszenve hálás témát adott a médiának az elmúlt évtizedekben, az egész életével törvényen kívüliségét szemléltető labdarúgó talán a világ elleni lázadását is kifejezni kívánta szívélyes viszonyával a nyugati kultúrkörökben persona non gratának tartott Comandantéval, kötődésének egyértelmű jeleként híres bal lábára tetováltatta a kubai pártvezér szakállas arcképét. Személyes barátságuk látszólag őszintének tűnt, azonban a találkozásaik alkalmával megörökített, show-műsorba illő széles gesztusok, felszínes párbeszédek, üres szimpátiaszólamok gyanakvást ébreszthettek, ráadásul az érdek nélküli bajtársi viszony mítoszát gyengíti Maradona lekötelezettsége – a többször is súlyos helyzetbe süllyedő, drogfüggő futballcsillag Fidel Castro vendégeként és számlájára vehetett részt költséges rehabilitációs kezeléseken Kubában. Ennek tükrében kissé meglepő a kubai népvezér nyilatkozatával találkozni, a második mondatot legalábbis árnyalják ismereteink a drogelvonó kúrákról: „Diego nagyszerű barát, és igen nemes gondolkodású. Kétségkívül kiváló sportember, aki úgy ápolt őszinte barátságot Kubával, hogy közben semmilyen ellenszolgáltatásra nem tartott igényt.”

A Képes Sport 1987. augusztus 18-i számában olvasható egy különös cikk a friss világbajnok argentin labdarúgó, a Prensa Latina hírügynökség díjával Havannában kitüntetett közönségkedvenc és Fidel Castro között zajlott társalgásról. A beszámoló tanúsága szerint összesen három órát beszélgettek – talán ekkor találták meg a közös hangot? –, a magyar sportmagazinban közölt kivonat alapján klasszikus szurkoló–futballsztár felállásban folyt kettejük között a szó.
„– Hogyan lövöd a tizenegyeseket?!   – kérdezte többek között Fidel.
– Megpróbálom kivárni az utolsó pillanatot. Ekkor megnézem, mozog-e a kapus, felnézek, és úgy választom ki az igazi sarkot – válaszolta Maradona.
– Chico, te nem is nézel fel  – nevetett Fidel. – S hogy bírod a fejelést? Én annak idején jobbszélsőt játszottam, ahol kevés volt a magas labda, hiszen mindig fájt a fejem, ha fejelnem kellett.
– Nem, egyáltalán nem fáj. Igaz, a régi labdák sokkal keményebbek voltak, mint a jelenlegiek.
– S mi a véleményed az egyre inkább terjedő brutalitásról?
– A játékvezetők túlságosan engedékenyek Dél-Amerikában. Különösen a szögleteknél szabadul el a pokol, elég gazdag a védők tárháza. A hajhúzás, a nadrágtépés mindennapossá vált.
– Olyan lesz a futball, mint a vízilabda. Senki sem látja, mi történik a sűrűben – summázta véleményét Castro.”

A nemzetközi politika sűrűjében sem mindig könnyű észrevenni, ki milyen szabálytalanságok árán jut előnyhöz – talán még derék Fidel barátja is tudott volna erről mesélni egyet s mást a futballistának. A rajongás mindenesetre kölcsönös volt és feltétlen: miután tavaly novemberben meghalt Maradona, Nicolás Maduro, Venezuela elnöke megosztott egy régebbi videót a sportklasszis és a kubai vezér találkozásáról, amely során a már jócskán kikerekedett argentin vendég a jellegzetes zöld parancsnoki ruhát is magára erőltethette. A teátrális kijelentéseivel, szélsőséges és szenvedélyes megnyilvánulásaival minden szereplésekor figyelmet keltő világsztár egyébként négy éve így búcsúztatta a kubai népvezért:  „Fidel olyan volt nekem, mintha a második apám lett volna. Sokat segített Kubában. Voltak politikusok, akik tettek a népükért, de igazi parancsnok csak egy akad köztük, Fidel. Ő harcolt az eszméiért, képes volt felvállalni a küzdelmet. Manapság a politikusok egy tornacipőért eladják magukat. Borzasztó belegondolni abba, hogy a népe és az emberek iránt olyannyira érzékeny Fidelre már csak emlékezhetünk.”

A szegény sorból felemelkedő Maradona sikerei csúcsán, a bőség és gazdagság teljében is szívesen öltötte magára a nép fia, a nincstelenek és rászorulók védelmezője szerepét – még ha ez nem is állt összhangban királyi életszínvonalával és mértéktelen fogyasztási szokásaival. (Ilyen szempontból Fidel Castro oldalára állni sem tűnt zökkenőmentes választásnak, Kubában ugyanis finoman szólva sem sikerült a tömegeket felemelni, az egy főre jutó évi GDP-mutató az 1959-es 2067 dollárról negyven év alatt csupán 2307 dollárra nőtt, léptékekkel elmaradva a környező országok fejlődési ütemétől.) Nincs könnyű dolga annak, aki az exfutballista magas szintű politikai kapcsolataiból, közéleti megnyilvánulásaiból összefüggő és következetes világképet próbál kiolvasni, ám ha mégis közös nevezőt keresünk a szerteágazó életrajzi részletek között, talán az antiglobalista, Amerika- és Nyugat-ellenes jelszavakkal és baloldali eszmékkel kampányoló autoriter dél-amerikai vezetők csodálata lenne az. Maradona lelkesen állt az oldalukra minden adandó alkalommal, az államvezetők pedig egy percig sem bánták, ha „egy Maradonával” az oldalukon fotózzák, kamerázzák őket.

„Nagy emberhez készültem, de óriás fogadott  – mondta a kétezres évek közepén az argentin népbálvány, miután találkozott Hugo Chávez venezuelai elnökkel. – Mindhalálig chavisták vagyunk! Hugo katonája maradok a végsőkig. A latin-amerikai gondolkodás megváltoztatott bennünket, függő viszonyban voltunk az Egyesült Államoktól, de ő felemelte a fejünket, és megtanított minket önállóan járni.”

Nem fukarkodott a dicsérő szavakkal akkor sem, amikor Evo Morales bolíviai elnöknek gratulált újraválasztása után: „Evo, barátom, győztél újra. Most már mindenki tudja, hogy bennünk van meg a szeretet és az odafigyelés a nép iránt. Mások gazdagodni akarnak, mi viszont enni adni az embereknek. Gratulálok, Evo testvér.”

A nagy összeborulás leglátványosabb pillanata a Mar del Platában szervezett 2005-ös nemzetközi tüntetés volt: az Amerikai Államok Szervezete csúcsértekezletére érkező George W. Bush amerikai elnök harsány bírálói között ott volt Argentínában Hugo Chávez és Evo Morales mellett a futball fenegyereke is, aki tömeggyilkosnak és emberi hulladéknak nevezte Busht, álláspontját pedig így részletezte:  „Zsigerből gyűlölök mindent, ami Amerikából érkezik. Az amerikaiak arcul csaptak minket, a hetvenes években úgy játszottak velünk, mint a kisbabákkal. Katonai diktatúrát építettek ki Argentínában, harmincezer ember halálát okozva, később ugyanezt tették Chilében, Nicaraguában, Guatemalában. Előbb megütnek, aztán hagynak szenvedni, a pénzt elviszik, te meg ott maradsz, mint a kivert kutya.”

A maga művészi nyelvén talán a Mar del Plata-i felvonuláson szintén részt vevő szerb filmrendező, Emir Kusturica ragadta meg a legpontosabban Maradona kusza politikai eszmevilágát, amikor az 1986-os, angolok elleni cselezős vb-gólját jellemezte:  „Az én szememben úgy tűnt, Maradona abban a néhány másodpercben kicselezte Margaret Thatchert, Ronald Reagant, Nagy-Britanniát, az anyakirálynőt, Károly herceget, II. János Pál pápát, valamint – ne feledjük, a futball a képzelet játéka – idősebb és ifjabb George Washington Busht.”

Nem csak Dél-Amerikában került kapcsolatba Maradona így vagy úgy tekintélyelvű államvezetőkkel. Egy időben botcsinálta futballmenedzserként egyengette Moammer Kadhafi líbiai diktátor fia, Al-Szaadi Kadhafi labdarúgó-pályafutását – a félelmetes hátszél a Perugia és az Udinese színeiben játszott egy-egy olasz bajnoki mérkőzéshez volt elegendő, később nyakig merült a politikában, gyilkosság vádjával nyomoztak ellene, majd ellenségei állítólag megkínozták. Az explica.co által idézett egyik utolsó nyilatkozatában Maradona arról beszélt, bízik Vlagyimir Putyin elnökben és az orosz vakcinában, két évvel korábban pedig Aljakszandr Lukasenka fehérorosz elnökkel is elcsevegett. „Szép emlékeket őrzök Castróról, Chávezről, Maduróról, Kadhafiról és Putyinról is. Remélem, Lukasenka is a szurkolónk lesz.”

Tudniillik Maradona 2018-ban – pályafutása számos meghökkentő fordulata közül is a legbizarrabb lépéssel – elfogadta a Dinamo Breszt elnöki tisztségét, miután egy pöffeszkedő katonai dzsippel parádézva végighajtott a fehérorosz város utcáin. A helyi Komszomolszkaja Pravda hasábjain másnap ezt lehetett olvasni: „Megcsókolta a földet Bresztben, és azt mondta, szívesen élne Fehéroroszországban.”

Mindent azonban még Maradonáról sem kell elhinni.

(A következő részben: A kulturális ikon)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. január 2-i lapszámában jelent meg.)