Hajrá, Stenhousemuir! – Vendégségben a nagykövetnél

Öreg barátom, Billy, nemrég Budapesten járt, le volt nyűgözve, megígérte, hogy visszatér. Ha így lesz, találkozniuk kell vele, mert a magyar labdarúgás rabjává vált. Látta a Rumbach Sebestyén utcában az évszázad mérkőzésének emlékére átfestett tűzfalat is. Nagyon tetszett neki, amit a magam részéről megértek, hiszen nem sok skótot ismerek, aki bánkódna amiatt, hogy 1953. november huszonötödikén Magyarország hat háromra legyőzte Angliát...

– Ha jól sejtjük, nem Billy az egyetlen cimborája, aki bolondulásig szereti a focit.
– Hát nem. Az egyik legjobb barátom Ian. Ötéves korunk óta ismerjük egymást. Sok minden összeköt bennünket, de a futball a legerősebb kapocs köztünk, folyton arról beszélünk. Vele kapcsolatban elmesélek egy történetet, de hogy megértsék, kicsit messzebbről kell kezdenem. Azt tudniuk kell, hogy a skótok többsége két csapatnak szurkol. Valamelyik nagy klubnak, valamint szülővárosa csapatának – tisztelet a kivételnek, azaz Glasgow polgárainak, akiknek „csak" a Celtic vagy a Rangers jut. Mivel én nem Glasgow-ban láttam meg napvilágot, a Rangers és a Stenhousemuir elkötelezett híve vagyok. Sajnos a Stenhousemuir pillanatnyilag a League One utolsó előtti helyén szerénykedik, de négy hete három egyre legyőzte az East Five-ot, amely éppenséggel Ian kedvenc csapata. Mintegy ötszázan voltak a meccsen, de a hangulat így is fantasztikus volt. Olyan, amilyen csak a skót harmadosztályban lehet. S ha már itt tartunk, töredelmesen bevallom, a fiam az egyik Stenhousemuir-meccsen ismerkedett meg az e helyütt aligha idézhető kifejezésekkel. A munkám miatt akkor már Londonban éltünk, de húsvétkor hazautaztunk, és ha már otthon voltunk, kimentünk az Ochilview Parkba. A létesítmény befogadóképessége kétezer, átlagban hat-hétszázan szoktak össze-gyűlni, a jegyet váltók többsége évtizedek óta törzsvendég a lelátón. A hatvanas-hetvenes éveikben járó nyugdíjasokról van szó, akik a kezdést jelző sípszó pillanatában az arcukra öltik a „focimaszkot", hogy aztán torkuk szakadtából üvöltözzenek kilencven percen át. Amilyen választékosan fogalmaznak ilyenkor, annyira „erősen" is. A fiam bezzeg nem hozzájuk fordult, hanem hozzám: mit kiabálnak, apa? No, csak oda szerettem volna kilyukadni, hogy a kisvárosi futballnak egyedi bája van, felemelő érzés, ha valaki a szülővárosa csapatának szoríthat. Na meg a Rangersnek... A tavaly márciusi hivatalba lépésemet megelőzően egy hónapot töltöttem Debrecenben, hogy minél jobban megtanuljak magyarul, kötődöm a városhoz, ezért is voltam boldog, amikor a polgármestere, Papp László azért jött el a gyermekével nemrég az Old Firmre, mert a fia a Rangers szurkolója.

– Vajon miért?
– Meglehet, a videojátékok miatt, hiszen manapság sok gyerek az alapján választ magának kedvenc csapatot. Vagy a szép színek miatt – Tom Hanks is azért lett Aston Villa-drukker. Szóval, László és a fia jobb meccset nem is választhatott volna, mert a glasgow-i presztízscsata úgy végződött egy egyre, hogy a Rangers három perccel a vége előtt egyenlített – a Celtic Parkban. Utóbb azt mondta, a légkör fantasztikus volt. Talán kicsit más, mint a Nagyerdei Stadionban, amely ugyanakkor mesébe illő környezetben fekvő gyönyörű aréna.

– Mennyi időbe telne összeszámolni, hogy ön hány Old Firmön járt?
– Nem sokba, mert évtizedek óta távol élek a hazámtól, aminek következtében eddig csupán egyszer adatott meg, hogy a helyszínen izguljak végig egy derbit. Az első, de remélhetőleg nem utolsó alkalmat még egyetemistaként éltem meg, bár meglehetősen rosszul, mivel három nullára kikaptunk a Celtic otthonában. Azon a mérkőzésen a bátyám is kint volt, előtte egy sörözőben múlatta az idejét a barátaival. Glasgow kocsmái úgy néznek ki, hogy az egyik felében a Rangers, a másik felében a Celtic szurkolói számítanak törzsvendégnek, ha valamikor, az Old Firm napján semmiképp sem ajánlott rossz vendéglátóipari egységbe betérni. Aznap néhány Celtic-fanatikus mégis bekeveredett abba az italozóba, amelyikben a fivérem is tartózkodott, szép kis csetepaté lett belőle. Szerencsére a testvérem kimaradt belőle. Na ja, a labdarúgás nem létezhet feszültség nélkül.

– Hogy a Liverpool legendás vezetőedzőjét, a történetesen skót Bill Shanklyt idézzük: „Vannak, akik azt hiszik, a futball úgyszólván élet-halál kérdése. Mindig elszomorít, ha ezt hallom. Biztosíthatok mindenkit, a futball sokkal, de sokkal fontosabb!”
– Én azért még a rögbit is ebbe a kategóriába sorolom... Egyébként Shanklyvel esett meg az is, hogy amikor egy vereséget követően a BBC riportere azzal próbálta vigasztalni, ez csak egy játék, ráförmedt: „Miről beszél?!" Az ő szemében jóval többet ért a foci szimpla játéknál. Csakúgy, mint Sir Matt Busbynak, Jock Steinnek és Sir Alex Fergusonnak! Nevezett uraknak a futball kiutat is jelentett a gyárak, a bányák, a kikötők világból – más szóval, a szegénységből. Volt idő, amikor az utca volt a legjobb futballiskola.

– S volt idő, amikor az angol élvonalban hemzsegtek a skót szakemberek...
– Nem is volt az olyan régen! Hét-nyolc éve lehetett, hogy a Premier League-ben szereplő csapatok felét skót menedzserek irányították, büszkék is voltunk rájuk! Mára ez megváltozott, ha nem tévedek, egyedül David Moyes képviseli Skóciát, fájdalom, ő sem remekel a Sunderlanddel. Hiába, változik a világ, a futball is más, mint hajdanán volt.

– Ez szomorkásan hangzott.
– Ó, nem panasznak szántam. Csupán arra utaltam, hogy semmi sem olyan, mint öt, tíz, húsz éve volt, de hát ez így is van rendjén. Mindazonáltal a labdarúgásnak továbbra is mágikus a vonzereje. Kimentem például a tavalyi Ferencváros–Újpest Magyar Kupa-döntőre, nem tagadom, elvarázsolt a Groupama Aréna látványa. A stadion egyik fele zöldben, a másik lilában pompázott, tényleg káprázatos volt.

– Teljesített már szolgálatot Japánban, Ausztráliában, Hongkongban, Bahreinben és Romániában is. Mindenütt nyomon követte a helyi futballt?
– Ha szabad annyi kiegészítést tennem: nem csak a futballt. Ahol tudtam, meccsekre is jártam. Tokióban két részletben töltöttem el nyolc esztendőt, érdekes volt megfigyelni, hogy az első, illetve a második időszakom között mennyit fejlődött a japán foci. A kilencvenes évék végére már fantasztikus stadionok épültek, amelyek hétről hétre meg is teltek. Mivel a Tottenham ikonja, Steve Perryman a Simizu S-Pulse élén állt, a sizuokai csapatnak szurkoltunk. Nagy-Britannia bahreini nagyköveteként is érdekelt a labdarúgás, de ott nem tapasztaltam akkora őrületet, mint Japánban... Vagy mint Romániában, ahol csakhamar rapidistává váltam.

– A klubszínek miatt?
– Pontosan. A Rapid ugyanolyan bordóvöröset visel, mint a Stenhousemuir... Azt tudják egyébként, ki volt a szomszédom Bukarestben? Gigi Becali, a Steaua tulajdonosa! Sok pénze volt... Megvette azt a házat, amely addig az argentin nagykövetség otthona volt. A párizsi Rodin Múzeum kicsinyített mását, amit több mint száz éve építettek. Megtehette. Eurómilliókat költött a felújításra. Egy nap ülök a teraszon, és azt látom, hogy egyetemisták festik a kerítést feketére és aranyszínűre. Kicsit fújt a szél, az aranypor pedig rám szállt... Jobb helyen nem is üldögélhettem volna. Az idő tájt sok angol csapatot vetett a sors Bukarestbe, a Liverpool, a Southampton és a Manchester United is játszott a Steaua ellen, és miután Becali úr meghívott, én rendre a helyszínen drukkoltam – az angoloknak.

– Járt a királyi család Maros megyei birtokán is?
– Sok helyen találkoztunk már, de Szászfehéregyházán sajnos még nem. Holott a feleségemmel, Bridgettel imádjuk Erdélyt, tervezzük is, hogy a nyáron meglátogatjuk az ottani barátainkat.

– Otthon érzik már magukat minálunk?
– Teljes mértékben. Amikor Romániában dolgoztam, a szabadságomat nemegyszer itt töltöttem családi körben, az első pillanatban beleszerettem az országba. Amikor lejárt a nagyköveti megbízatásom Bahreinben, és értesültem arról, hogy meghirdették a budapesti posztot, nem sokan gondolkodtam, pályázzak-e. Boldog voltam, amikor kineveztek.

– A belépője művészi volt: a költészet napja alkalmából József Attila Tavasz van! Gyönyörű! című versét adta elő.
– Való igaz, szerettem volna emlékezetessé tenni a bemutatkozásomat. A Magyarország iránti tiszteletem jeléül is szavaltam magyarul. Addigra túl voltam több mint félévnyi intenzív nyelvtanuláson is – előbb a külügyminisztérium idegen nyelvi központjának voltam a hallgatója, majd tavaly januárban Pécsen, februárban Debrecenben képeztem magam. Egy-egy helyi családnál laktam, nem túlzok, minden áldott nap magyarul reggeliztünk, ebédeltünk és vacsoráztunk. Két étkezés között pedig tanultam, továbbá megismerkedtem az érintett település múltjával, jelenével, kultúrájával. Pécset ugyanúgy a szívembe zártam, mint Debrecent, egyik város szebb, mint a másik.

– Angolul beszélgetünk, de készülhetne az interjú magyarul is?
– Talán igen. Amikor lehetőségem nyílik rá, használom a magyar kifejezéseket, bár van egy-kettő, amelyet mindig keverek. Ilyen az ismert és az ismerős – ezekkel mindig meggyűlik a bajom. Azért sem szégyellek magyarul megszólalni, mert úgy tudok a legtöbbet tanulni, ha a magyar emberekkel magyarul társalgok. Igaz, amikor szombat reggel lemegyünk a Fény utcai piacra vásárolni, hagyom, hogy a feleségem intézze a vásárlást. Én olyankor cipzárt teszek a számra, hiszen Bridgetnek is jót tesz, ha gyakorol. Ha mód van rá, hétvégenként busszal, villamossal, metróval közlekedünk, egyebek mellett azért, mert így még jobban megismerhetjük Budapestet. Vannak már kedvenc helyeink, telente előszeretettel ülünk be a Márkus vendéglőbe, ahol mennyei leveseket tálalnak fel, de az August cukrászda Esterházy-tortájáért is odavagyok. S ha már itt tartunk, a debreceni Csokonai Színház közelében található Kismandula cukrászdát is tudom ajánlani, az epres kardinálisuk felülmúlhatatlan.

– Ha egy helyet választhatna, ahol a következő teáját elfogyaszthatná, melyik lenne az?
– A badacsonyi Kisfaludy-ház. Tavaly egy hetet töltöttünk Balaton-felvidéken, életem egyik legszebb vakációja volt. A kedvenc kilátásom a Kisfaludy-ház teraszáról nyílt, az ég tiszta volt, hét ágra sütött a nap, a Balaton pedig gyönyörűen kéklett. Úgyhogy oda bármikor visszatérnék.

Hallottam, persze. Ami az elnevezést illeti, a Budapesttel és az FC-vel nincs probléma...

– Alapítsa meg a Budapest Rangerst.
– Nem rossz ötlet! Ámbár tartok tőle, nem lenne könnyű dolgom, mert nem tudok sok Pesten élő Rangers-szimpatizánsról. Van egy skót kocsma, a Caledonia, a tulajdonosa, Patrick nagyon rendes ember, egy baja van: a Celtic... Viszont az is a futball szépségei közé tartozik, hogy amikor öt különböző skót egylet szurkolói leülnek nála egy asztalhoz, órákon képesek a labdarúgásról beszélni. Más lapra tartozik, hogy gyakran tréfálkoznak velem, mert szerintük én vagyok az egyetlen Rangers-drukker Magyarországon. Sebaj, büszkén vállalom.

– Öt éve a negyedosztályba száműzték kedvenc csapatát. Miként élte meg?
– Egyfelől nehezen, másfelől mára kiderült, volt előnye annak, hogy gyakorlatilag a nulláról kellett felépíteni mindent. A vezetőség nem engedhette meg magának a drága légiósok szerződtetését, aminek következtében a skót fiatalok kaptak esélyt. Ha azt nézzük, hogy a Rangers három év alatt visszajutott az élvonalba, és jelenleg a harmadik helyen áll, kijelenthető, hogy éltek is vele. Azok után, amin együtt keresztülmentek, a szurkolótábort a korábbinál is erősebb kötelék fűzi a klubhoz, teljes mértékben a magáénak érzi. Nem szívesen említem jó példaként, de a Celtic ötven éve Bajnokcsapatok Európa-kupáját nyerő csapatát csupa olyan labdarúgó alkotta, aki Glasgow-ban vagy a vonzáskörzetében született, nem csoda, hogy ezer szállal kötődtek egymáshoz és a csapatukhoz. El kell ismernem, a Celtic manapság is jól teljesít, a bajnokságot könnyedén megnyerte, és a BL-ben is tisztességesen helytállt. Ahhoz képest ez nagy előrelépés, hogy az elmúlt négy-öt évben a skót klubcsapatok nem élték meg a szeptembert a nemzetközi porondon.

– A magyarok meg az augusztust...
– Amit látok a magyar futballból, szerintem bizakodással töltheti el önöket. Az akadémiákat majdhogynem irigylem is, bár Skóciában is akad egy-kettő, még több kellene. Hogy az utánpótlás-nevelés lehetne hatékonyabb is, azt a nemzeti csapatunk szereplése is bizonyítja. A válogatottunk sajnos nem olyan erős, mint reméltük, amikor Gordon Strachan átvette az irányítást. Igaz, ő csak „kapott anyagból" dolgozhat. Visszasírjuk a hetvenes-nyolcvanas éveket, amikor sorozatban öt világbajnokságra jutottunk ki. Még olyan vébén is részt vettünk, amelyen az angolok nem voltak ott... Apropó, a következő világbajnoki selejtezőnket éppen ellenük vívjuk. Nagyon jók, de nyernünk kell, máskülönben elszállnak a továbbjutási reményeink. Holott lenne sansz a kijutásra, mert a szlovénok, a szlovákok, a litvánok és a máltaiak vannak még a mi hatosunkban – azért ez nem halálcsoport, ismerjük el.

– Miben bízik?
– A csodában. Kétezer-hétben James McFadden harmincyardos bombagóljával is győzni tudunk Franciaországban...

– Igaz, hogy a felesége Tottenham-szurkoló?
– Bizony. Nagyon boldogan telnek Bridget napjai, hiszen a Spurs második helyére szinte mérget lehet venni, mi több, a hátránya csupán négy pont a Chelsea-vel szemben. Nem hiszem, hogy a hátralevő négy fordulóban megelőzi a lista-vezetőt, de ki tudja... Mindamellett jó nézni a Tottenhamet, lerí a játékosokról, hogy élvezik a focit. Arról nem beszélve, hogy a csapat tele van angol futballistával. A múltkor kilenc angol szerepelt a kezdő tizenegyben, miközben az Arsenalban általában kilenc légiós kap lehetőséget, sőt nem egy olyan meccs volt, amelyen kizárólag külföldiekkel állt fel. A Premier League ugyanakkor azért is népszerű, mert számos nemzet képviselőjét vonultatja fel, afféle nemzetközi bajnoksággá vált, amelyért a világ minden pontján lehet rajongani. Azt sejtik, miről nevezetes Kína?

– Nagy fal, Tiltott város, Jangce, édes-savanyú csirke...
– Ezért is, persze. No meg azért, mert az egyetlen ország a világon, ahol az összes PL-mérkőzést élőben láthatod a televízióban. Amikor Hongkongban dolgoztam, arra lettem figyelmes, hogy az egyik adón szüntelenül reklámozták a Pre-mier League-csapatokat. Nemcsak a Manchester Unitedet, a Liverpoolt és a Chelsea-t, hanem a Derby Countyt, a Sunderlandet és a Leicester Cityt is. Felvettük a kapcsolatot az összes klubelnökkel, megemlítettük nekik, milyen őrület övezi errefelé az angol bajnokságot, egyúttal javasoltuk, hogy használják ki ezt a lehetőséget, hiszen ha elérik, hogy minden százezer kínaiból csak egyet maguk mellé állítanak, már nem járnak rosszul... De ha szabad megjegyeznem, a futball bármennyire is csodálatos játék, nem az egyetlen.

– Erről Bill Shankly alighanem másként vélekedne.
– Az lehet, de én például imádom a rögbit is. Bevallom, ha egymás után nézek meg egy foci-, illetve rögbimeccset, utóbbi sokszor izgalmasabbnak tűnik. Két hete a Magyarország–Norvégia mérkőzésen is ott voltam Esztergomban, a szövetség elnöke, Kiss Antal volt olyan kedves, hogy egy mezzel is megajándékozott. Fontosnak tartom, hogy a követség munkatársaival aktívan részt vegyünk az ország sportéletében. Nemrég rajthoz álltunk a félmaratonin is, a váltónkkal az Ökumenikus Segélyszervezetet támogattuk, de a repülőtéren rendezett Runway Runon is indultunk. Kriketteztünk már a Semmelweis Egyetemen is magyar, indiai és brit gyerekekkel, azt is nagyon élveztük. Ja, és az egyik nemzeti sportunkat, a golfot is kipróbáltuk már Magyarországon.

– Árulja el, hány nemzeti sportjuk van?
– Sok... Azt viszont önök mondják meg nekem, melyik az a sportág, amelyet Skóciában találtak fel, de a magyarok számítanak a nagymestereinek.

– A sakk?
– A vízilabda! Egy aberdeeni újságíró alkotta meg a szabályokat. Az első mérkőzést a River Dee-n vívták, a folyó két partján fekvő falu lakói játszottak egymás ellen.

– A kilenc olimpiai bajnoki cím birtokában hogyan tudnánk ezt meghálálni?
– Ha azt elintéznék, hogy a Rangers ellátogasson Budapestre, kvittek lennénk...