Minden idők – Malonyai Péter publicisztikája

Nincs szerencséje Robert Lewandowskinak. Most nem a sérülésére gondolok, hanem arra, hogy hiába futballozott kimagaslóan, a vírus miatt csonka tavalyi idényben nem volt Aranylabda, így az év legjobb játékosaként rögzítik az évkönyvek.

Mondhatjuk, hogy a kettő ugyanaz, meg a szavazás csak játék, ám ez nem így van. Például a szponzori szerződéseknél sem mindegy, hogy a hagyomány szerint aranylabdásként vagy az év legjobbjaként ül le tárgyalni, ha a másik fél nem feltétlenül otthonos a futball világában, az arany kitételt jobban értékeli.

Túlzás? Nem feltétlenül. A támogató igényes, úgymond, el kell adnia a választását. A saját példámon tanultam meg, hogy a sportolónak sem közömbös, hol végez a rangsorolásban, neki nem játék, ami egyébként az. Amikor 1987-ben Engrich Mariann, a tekvandó klasszisa, az esztendő egyetlen magyar világbajnoka lett az év női sportolója nálunk, többen nekem estek, hogy ez méltatlan. Hiszen annyi más klasszisunk ért el sikereket abban az évben (is), még ha nem is kerültek a világ élére. Mondtam én, hogy ez csak játék, mire megkaptam, hogy – nekem. Mert a sportolók megítélésénél igenis számíthatnak a különféle voksolások is.

Ezek persze napi, egy-egy évhez kapcsolódó esetek, nagyobb az ellentmondás, amikor a világ legjobbját, sőt a világ valaha volt legjobbját igyekeznek meghatározni. Leginkább futballban szokás az ilyesmi, van rá példa rengeteg.

Ötven esztendővel ezelőtt, amikor a háromszoros világbajnok Pelé a mexikói torna – amelyen enyhén szólva is pazarul teljesített – után nem sokkal bejelentette, hogy búcsúzik a válogatottól, a világ kész volt az ítélettel: ő minden idők legjobb játékosa.

Azóta persze a minősítésre hajlamosaknál már meg kellett, meg kell mérkőznie Diego Maradonával, legújabban pedig Lionel Messivel és Cristiano Ronaldóval is, de a vita, az egymás győzködése szüntelen, a valós és önjelölt szakértőknél éppen úgy, mint a kívülállóknál.

„Mi erősebb az igazságnál? A legenda!” – írta 1971-ben a Képes Sportban egykori korszakos főszerkesztőnk, Feleki László, rögzítve, hogy a jelen idő mindig győz. Akkor aktuálisan a Pelé-legenda uralta a világot, Feleki pedig megkérdezi, hogy valóban ő-e a legnagyobb játékos, aki valaha szerepelt labdarúgópályán.

Ez a minősítés nem szerencsés, főként, mert nem csupán értékelés van benne, hanem jóslat is. Kizárja, hogy a jövőben feltűnhetnek az éppen a legjobbnak tartottnál jobbak és jobbak. Hiszen a futballtörténet folyamatos, kimagasló tehetség mindig akad, arról nem beszélve, hogy az ember könnyen felejt, az ifjúság pedig hajlamos arra, hogy rá­legyintsen a régiekre.

Pelé esetében is így volt. Amikor Feleki megpróbált vitába szállni a Pelé-legendával, olvasói levelek sokasága támadta, mondván, a cikke sokakat felháborított. Egy tizennyolc éves lány Kecskemétről bevallja, hogy csak újságból és hallomásból ismeri a korábbi klasszisokat, tud valamit a nagyságukról, de meggyőződése, hogy az ő személyük nem homályosíthatja el Pelé ragyogását.

A Nemzeti Sport egyébként már 1929-ben szavazást indított, az olvasók véleményét kérte, hogy összeállítsa minden idők legjobb magyar tizenegyét. Összesen 25 091 voks érkezett a szerkesztőségbe, a győztes csapat minden tagját tízezernél többen jelölték, a legnépszerűbb Orth György volt, aki kilenc (!) poszton került a kiválasztottak közé, s csaknem húszezer szavazatot mondhatott a magáénak. A saját posztján (balösszekötő) Schlosser Imre kapta a legtöbbet (17 251).

Ezek után a csapat: Zsák Károly – Fogl II Károly, Rumbold Gyula – Bíró Gyula, Bukovi Márton, Blum Zoltán – Braun József, Takács II József, Orth György, Schlosser Imre, Borbás Gáspár.

Fölteszem, a mai ifjak közül csak azok tudják, kik voltak ők, akiket vonz a labdarúgómúlt, talán Zsák, Orth és Schlosser neve mond nekik valamit. Ám ha mind a tizenegy játékost ismerik, folytathatják sort. Mert a sportág hazai történetének törzsökös alakja ugyebár Schaffer Alfréd, a „futballkirály”, Turay József, aki először érdemelte ki a Császár titulust, Lázár Gyula („Tanár úr”), Sárosi György, Zsengellér Gyula, Szusza Ferenc, Kubala László, az Olaszországban jelentős karriert befutó Nyers István és persze az Aranycsapat tagjai, Bozsik József, Hidegkuti Nándor, Kocsis Sándor és természetesen Puskás Ferenc. Aztán a későbbiek, Albert Flóriántól Nyilasi Tiboron át Détári Lajosig. Majd' azt írtam, hogy ízlés dolga, kinél ki a legnagyobb, ám leginkább némi elfogultság kell a kiemeléshez, azzal együtt, hogy vitatkozni lehet egy-egy véleménnyel, ám hogy nem rúghatnak labdába a legjobb minősítésnél, aligha mondható.

A minden idők legjobbja játéknál mindig a jelen, jó esetben a közel- vagy a közelebbi múlt számít. A FourFourTwo magazin angol szerkesztősége 2017-ben megkísérelte, hogy összeállítsa a valaha voltak százas listáját. Az első tíz: 1. Diego Maradona, 2. Lionel Messi, 3. Pelé, 4. Johan Cruyff, 5. Cristiano Ronaldo, 6. Alfredo Di Stéfano, 7. Franz Beckenbauer, 8. Zinédine Zidane, 9. Puskás Ferenc,

10. Ronaldo. Honfitársaink közül még Hidegkuti (39.), Albert (67.) és Kocsis Sándor (92.) fért bele a százba.

Hasonlóra vállalkozott a France Football 2020-ban, csak éppen a legjobb csapatot igyekezett megválasztani. Íme: Lev Jasin – Cafu, Franz Beckenbauer, Paolo Maldini – Xavi, Lothar Matthäus, Diego Maradona, Pelé – Lionel Messi, Ronaldo, Cristiano Ronaldo. Van B- és C-együttes is, magyar nincs benne, amit persze kikérek magamnak, de érdekesebb, hogy a 33 klasszis közül két brazil, Garrincha és Didi a legrégebbi. Ők, akárcsak Pelé, az 1958-as világbajnokságon ragyogtak fel, azt pedig nem mondhatjuk, hogy előttük nem volt (futball)élet.

Mielőtt továbbmennék, kitérnék két sikersportágunkra, a vívásra és a vízilabdára. A vívóknál 1970-ben próbálták megtalálni minden idők legjobbját, s egy sajátos pontozás szerint a tőrben és párbajtőrben is jeleskedő olasz Edoardo Mangiarotti érdemelte ki a címet. A második magyar lett, Elek Ilona, ám Gerevich Aladár (7 olimpiai és 14 világbajnoki arany), aki nálam egyértelmű első, csak a hatodik. Vízilabdában (1982) már hízelgőbb volt a kép, hiszen a világ valaha volt legjobb játékosának az edzők Gyarmati Dezsőt, a pólósok pedig Faragó Tamást ismerték el. A szavazati listákból itt is kiderül, hogy látszik, az új generáció nem nagyon ismeri a régit.

Visszatérve a futballhoz és hozzánk, Angliában 1954-ben igyekeztek összeállítani minden idők legjobb csapatát. Érdekesség, hogy a tőlünk 6:3-ra és 7:1-re kikapó tizenegyből öten (Gil Merrick, Alf Ramsey, Billy Wright, Jimmy Dickinson, Stanley Matthews) lettek kiválasztottak, a bennünket 1936-ban legyőző (6:2) együttesből pedig csak ketten (George Male, Alf Young). A Népsport híréhez fűzött kommentár viszont máig ható: „Mi a győzelmeinket (6:3, 7:1) nem »minden idők« – hanem tekintetünket a további fejlődés felé irányítva – »minden eddigi idők« legnagyobb magyar sportsikerének tekintjük.”

Az „eddigi” megkülönböztetés teszi helyre a dolgokat, akár hivatalos, akár magán a kiemelés. Minden attól függ, kinek milyen élményei vannak. Engem nagyapám vitt először meccsre, MTK-drukker volt, így azzal kezdtem, hogy Sándor „Csikar” a világ legjobbja. Később – nem feledve a legendás szélsőt – Albert lett (és maradt) nálam a legjobb, de nem mások ellenében, inkább elsőként az egyenlők között. Az elfogultság kikerülhetetlen a témában, a tévedés is. Bene Ferencet például azért tiszteltem sokáig, mert előrefelé játszott, remekül érkezett és lőtt, aztán az 1966-os legendás magyar–brazilon a góljánál (is) kiderült, hogy cselezésben is a legnagyobbak közül való.

Ám hogy hepienddel zárjak, visszamegyek a kályhához, Pelét idézem, aki Puskás Ferenc temetésekor írott levelében barátjának és minden idők legjobbjának nevezi őt.

Gyarlóság, tudom, de ezt el tudom fogadni.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!