Nem Messi és C. Ronaldo, hanem ők a világ legnagyobbjai!

A FÜLÜKKEL LÁTNAK – JEFINHO CSODÁJA

A csodavárás ilyenkor, karácsonykor különösen aktuális kérdéskör. Ki miben és mennyire tud hinni, de legalább ennyire fontos kérdés, észrevesszük-e a csodát, amikor az a szemünk előtt megtörténik.

Én „hiszem, ha látom” típus vagyok, de amit szeptember 15-én, a riói paralimpia vakfocitornájának (hivatalosan látássérültek tornája) elődöntőjében, a Brazília–Kína (2–1) meccsen megéltem (a televízión keresztül), azt még úgy sem akartam elhinni, hogy láttam. Méghozzá a két saját szememmel, nem úgy, mint a történet főhőse, a brazil Jefinho.

A „kicsi” brazil előbb négy embert kicselezve, kapufás góllal egyenlített az ázsiaiak ellen (ki volt centizve a lövés, az egyébként látó kapusnak esélye sem volt a hárításra, hiába vetődött), majd jött a csoda. Megindult a saját térfelének közepéről villámgyors labdavezetéssel a pálya jobb széle felé, aztán hirtelen irányváltással befelé tört, és jobbal három ember között kilőtte a jobb felsőt. Egészen hihetetlen gól volt. Szegény Jefinhót sajnálom, mert a zöld hályog látóideg-betegséggel születő, hétéves kora óta teljesen vak világklasszis sosem fogja ezt a csodálatos találatot látni, legalábbis nem a szemével – ők a fülükkel látnak.

JEFINHO CSODAGÓLJAI

LÁSS – A MAGYAR VAKFOCICSAPAT

Ők, vagyis a látássérült futballisták. Például az egyetlen magyar vakfocicsapat, a LÁSS (Látássérültek Szabadidős Sportegyesülete) együttesének tagjai, Forgács Szabolcs, Szabó István, Orbán Szabolcs és a többiek, akiket a december elején a MOM Sportban rendezett karácsonyi foci alkalmával látogattunk meg, amelyen egy torna keretében a szemüket eltakaró látó csapatokkal mérkőztek meg.

„A legnehezebb, hogy nincs vizuális élmény – mondta a meccsek között a Nemzeti Sport Online-nak a vakfutball, illetve az edzői munka legnagyobb kihívásáról a csapat szakvezetője, Benedek Richárd. – Nem tudom azt mondani, hogy nézz engem, és így tartsd a lábad. Oda kell menni, meg kell fogni a játékos lábát, be kell állítani. Minden mozgást, például egy lövést is, részekre kell bontani, és aztán a részeket lehet összehangolni.”

Ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy Ricsi bácsi – ahogy a csapat hívja az edzéseket társadalmi munkában tartó, egyébként a Vakok Iskolájában nevelőtanárként dolgozó trénert – az edzéseken a palánk elé állítja a játékosokat, és egyenként mindenkihez odamegy, ráteszi a játékos lábát a labdára, megmutatja, hol és hogyan kell eltalálni azt, mondjuk egy belsővel elvégzett passznál. A futballisták azután a palánkkal szemben állva passzolgatnak, aztán persze minden egyes esetben, amikor elgurul a labda, el kell magyarázni, mi volt a baj, mire kell figyelni.

Aztán vannak speciális módszerek is. Például az, ahogy a látók futballjában a kapus összezárja a lábát, amikor lehajol a labdáért – a vakfociban ez egy labdakezelési, labdamegállítási technika, hogy ne menjen el a játékosok lába között, ami gyakran előfordulhat, hiszen nem látják, hol a labda.

Speciálisnak tekinthetők az irányváltások is. Itt ugyanis a cselezést az irányváltások jelentik, amikor egy pillanatra megállítják a labdát, esetleg sarokkal elfordulnak, mire a védő erre reagál, már túlmegy a támadón, aki így lövőhelyzetbe kerülhet, a kapu felé fordulhat. Itt a védők nem tudják olvasni a játékot, ezt tudják kihasználni a támadók az irányváltásokkal – ahogy azt Jefinho tette a riói elődöntőben.

„A vakfociban a nagy kérdés, honnan tudja a játékos, hogy hol van a társa – folytatta Benedek Richárd. – Ebben segítenek a palánkokon elhelyezett jelzővonalak, amelyeknek a segítségével tájékozódhatnak, hogy a védő harmadban, a támadó harmadban vagy az úgynevezett semleges zónában vannak-e. Az edzések taktikai részében azt gyakoroljuk, hogy a védő harmadban megszerzett labdát hogyan kell kihozni a segítők iránymutatásával a palánkok mentén, kinek hol a helye, hogy a megszerzett labdát felpasszolhassuk a támadó harmadban álló társnak.”

Így elmondva talán egyszerűen hangzik, de a gyakorlatban ez roppant összetett folyamat, mert – mint az edző felhívja rá a figyelmünket – már az sem mindegy, hogyan hozza játékba a labdát a kapus. Egy egyszerű kigurításnál ugyanis nem olyan hangos a labda, mint ha ki dobják azt. Márpedig a labda hangja kulcsfontosságú, főleg, hogy számos zavaró tényező közül kell azt kiszűrni. A játékosok is beszélnek, a segítők is, és még „voyolni” is kell (a védőnek ezzel a kötelező hangadással kell jeleznie a támadó felé, az ütközések elkerülése végett, hogy közeledik a labda felé).

EZÉRT A VILÁG EGYIK LEGNEHEZEBB SPORTJA

Miközben mindezeket magyarázta a speciális, vakfociedző-szemináriumot végző mester, egyre inkább kezdtük megérteni a kollégákkal, hogy milyen hihetetlen koncentráció és teljesítmény eredménye volt az például, amikor Orbán Szabolcs a palánk mellől elkezdett befelé „cselezni”, majd hálószaggató gólt ragasztott a kapu jobb oldalába. Miközben az ellenfél tagjai (a letakart szemű látók) nem hogy passzolni nem tudtak egymáshoz, még a labdát sem találták meg a pályán, folyamatosan egymásnak szaladtak.

A vakfoci éppen ezért az egyik legnehezebb sportág a világon, mert a többi vaksporttal ellentétben itt van fizikai kontaktus a játékosok között. És ugye labdarúgásról beszélünk, amelynek lételeme a látvány, miközben a játékosok jelentős része születése óta vak, vagyis sohasem látott labdarúgást.

A magyar vakfocicsapat 2011-ben teljesen a nulláról indult, amolyan baráti társaságként. Mivel itthon nincs több csapat, csak nemzetközi tornákon, főképp Lengyelországban, Csehországban, Németországban tud edződni a gárda, amely a szimpatikus (mindig) vesztes kategóriájából eljutott odáig, hogy idén nyáron, a magyar vakfoci történetének eddigi legrangosabb versenyén, egy hamburgi tornán már két csapatot is megelőzött, és a negyedik helyen végzett.

„A vakfocisták amúgy ugyanazt élik át a pályán, mint a látók, a játék, a gól örömét – összegzett az edző. – A győzelem ugyanolyan jóleső, a vereség ugyanolyan fájó. Minden ugyanaz, az egyetlen különbség, hogy ők nem látják, hogy nekik el kell magyarázni, hogy hová ment a labda, milyen nagy gólt lőttek. Úgy vallom, az ember életében kell egy csapat. Márpedig nekem ez a csapatom, mert nagyon jó a közösség, amelytől sokkal többet kapok, mint amennyit én adok a játékosoknak. Látni például egy háromgyerekes családapát, amint egy-egy rossz lépés után kétszer is eltörte a lábát, de felépülve a sérülésből mindkétszer újrakezdte a játékot, hihetetlen kitartásról, küzdeni tudásról mutatva példát. Ezek erőt adnak a mindennapokhoz, ezekből lehet tanulni akkor is, ha nem lesznek élsportolók vagy paralimpiai bajnokok a játékosokból.”

Közben felnéztem és azt láttam, ahogy a fent már említett Szabó jobbal hátrahúzta a labdát, ezzel a rá támadó védő elment gyufáért, majd ballal kicsit megigazította, mintha csak egy lövőcselt mutatott volna be, aztán jobbal, elemi erővel a kapuba lőtt. Vajon Cristiano Ronaldo vagy Lionel Messi meg tudná ugyanezt csinálni – vakon?