Bajor példakép – Moncz Attila publicisztikája

Ha valaki miatt a Football Manager játékban névre szabott taktikai verziót dolgoznak ki, amely szerint ő az a támadó középpályás, aki kiemelkedően alárendeli magát a csapatérdeknek, megsüvegelendő. Ha valaki miatt az angolok nem fordítanak le német kifejezéseket, hanem meghagyják az eredeti verziót, és egyértelmű, hogy a Raumdeuter (teret nyitó) vagy az Identifikationsfigur (akivel azonosulni lehet) kire vonatkozik, mindenképpen megsüvegelendő. Ha valaki a legújabb szerződése lejártakor 23 éve szolgálja már pályafutása egyetlen klubját, nos, az meg a jelenlegi futballviszonyok között szinte elképzelhetetlen.

Ezek alapján ítéljük meg a minap a Bayern Münchennel 2023-ig szerződést hosszabbító Thomas Müllert, aki mindhárom kitételnek megfelel. „Thomas Müller a Bayern München egyik szimbóluma” – mondta róla Herbert Hainer klubelnök az új megállapodás aláírásakor, de ahogyan Oliver Kahn és Hasan Salihamidzic, úgy ő is használta rá az Identifikationsfigur kifejezést, azt, hogy ő az, akivel lehet és érdemes is azonosítani a bajor klubot. A másfél év múlva a gazdasági társaság élén Karl-Heinz Rummenigge örökébe lépő egykori sztárkapus Kahn ezt még a következőkkel egészítette ki: „Nagyszerű játékával és szimpatikus mivoltával több mint tíz éve meghatározó arca a klubnak. Thomas világszinten is ismert, könnyedségével sok olyan dolgot hordoz magában, amit a Bayern bel- és külföldön is meg akar testesíteni”.

Emlékszem, amikor 2013 őszén támasztottam a Ba-yern Säbener Strassén lévő edzőpályájának korlátját, nem mertem elhinni, hogy egyszer majd Müller lesz a zsinórmérték a Bayernnél. Akkor még Franck Ribéry (úgy is, mint a Best Player in Europe-díj friss győztese), Arjen Robben és Manuel Neuer volt a sztár, Philipp Lahmban pedig azt a játékost lehetett látni, akinek a keze nyoma akár még egy évtizedig is ott lehet a Bayernen. Erre ő 2017-ben, 33 évesen visszavonult, így aztán az igazi bajor mítoszt már Müllernek kellett továbbvinnie. Müller, akit én már az edzésles előtt is imádtam, ám amikor testközelből megláttam, hogy pipaszár lábakon, teljességgel szokatlan mozgással halad a sztárság felé (ha ugyan egy frissen triplázó együttes kulcsembere nem az már akkor is – de nálam csak a 2014-es vb-aranyat követően lépett be ebbe a kategóriába) úgy, hogy az edzéseket komolyan veszi, de ő az első, aki a vidám légkört bármikor képes megteremteni, nos, akkor végképp a szívembe zártam.

Azóta nem tudtam megérteni azon edzőket, akik képtelenek voltak megfelelni Louis van Gaal talán egyetlen értelmes müncheni törvényének: „Thomas Müller mindig játszik.” A mítosz már Pep Guardiola alatt is ingott, fél évvel ezelőtt, Niko Kovac alatt meg romba dőlt. Rendben, a 2018-as világbajnoki blamától (a címvédő Németország már a csoportkörben kiesett, a szövetségi kapitány „örökre” ki is tette a keretből) kezdve egy éven át messze volt a csúcsformájától, de azért odáig nem lett volna szabad eljutnia az edzőnek, hogy „...ha majd elfogynak az embereim, Müller is megkapja a maga játékperceit”. Elsősorban nem a múlt érdemeire való tekintettel, hanem azért, mert Kovacnak illett volna belátnia, ha Müllert nem a neki legjobban fekvő poszton, középen, visszavont támadó középpályásként szerepelteti, hanem a szélen, akkor huzamosabb ideig nem teljesít folyamatosan magas szinten.

Müller a 4–2–3–1-es hadrendben világklasszis volt, minden másban viszont kijöttek a gyengeségei: a labda elpattant tőle, beadásai többsége használhatatlan, sőt, még a lövőszázaléka is alaposan visszaesett. És még így is elképesztő számai voltak-vannak. A 2009–2010-es idénytől kezdve a Bundesligában egy kivételtől eltekintve rendre legalább 11 gólpasszt adott (a 2015–2016-osban hétig jutott, igaz, akkor meg 20 gólt szerzett), azt meg sohasem lehetett mondani rá, hogy elkedvetlenedne, mint a Kovac által inkább favorizált Philippe Coutinho. Mert neki a Bayern ennél sokkal több. „Nem csupán figyelemmel kísérem a klub életét, ahogyan az sem igaz, hogy a klub csak támogat engem. Mi harcolunk egymásért. Mindkét irányban nagyon intenzív ez. Csalódásokat és nagy sikereket is megéltünk együtt. Ezért aztán ez a klub nem csupán egyfajta munkaadóm, hanem a labdarúgással és a történelmével együtt a szenvedélyem” – mondta a Bayernről a mostani szerződése aláírását követően.

Valahol pedig ez így is van rendjén. Hogy egy Bayern-szintű csapatban mindig legyen egy olyan klasszis, aki saját nevelésűként itt lett világsztár. Ahogyan a hetvenes években Sepp Maier, Franz Beckenbauer és Gerd Müller vagy a legutóbbi, a 2013-as BL-győztes együttesben a már említett Lahmon kívül Bastian Schweinsteiger, David Alaba és Müller is. Persze, Alabára is igaz lenne a Müller-dicshimnusz jelentős része (ráadásul ő az eddigi utolsó játékos, aki a saját nevelésű futballisták közül hosszú időre meg tudott ragadni az „egyben” a Bayernnél), de ő nem bajor srác, hanem „csak” egy osztrák világklasszis. Ő nem az a fiú, aki már hatévesen Bayern-mezben, bayernes ágyneműn fotózkodott, Müller viszont igen. És azért ilyenkor képzeljük el, miknek kellett történniük ahhoz, hogy az első számú közönségkedvenc az ősszel azt mondja: „A kispadon ücsörgéshez képest túl nagy bennem a becsvágy”. Csapattársa, Joshua Kimmich („Eltűnne egy olyan játékos, aki a Bayernt testesíti meg”) és a nagy rivális Dortmundban játszó Marco Reus („Azt hiszem, a szurkolók számára nagyon fontos, hogy legyenek olyan srácok, mint Thomas Müller vagy én. Hogy lássák, mi legalább annyira képesek vagyunk azonosulni a klubbal, mint ők”) gyorsan a védelmébe vette, és szerencsére a Bayern vezetősége is időben kapcsolt. Inkább egy korszakos egyéniséget tartottak meg, mint egy pótolható edzőt. Tényleg csak néhány példa a 2019–2020-as idényből a Kovac-, majd pedig a Hansi Flick-érában látott Müllerről: az előbbinél nulla gól és négy gólpassz volt a mutatója, az utóbbinál 6+12; az előbbinél a Kicker osztályzatainak átlaga 3.625 volt, az utóbbinál egyelőre 2.46. Ugye, hogy zongorázható a különbség?!

Jóllehet manapság a Bilbao-megoldás (saját nevelésű vagy baszk játékosok szerepelhetnek csak a csapatban) egy Bayern-szintű klubnál elképzelhetetlen (és most komolyan: ma egy gárda egyszerre meg tudná fizetni a zeniten lévő Maiert, Beckenbauert és Gerd Müllert?), addig nem kell aggódniuk a szurkolóknak, amíg Müller ennyire belülről fakadóan testesíti meg a bajor lelket. Akinek a bőrgatya viselése a kötelező dress code helyett természetes viselet az Oktoberfesten, akinek eszében sincs sör helyett pezsgővel ünnepelni a bajnoki címet, az a mi kutyánk kölyke – mondhatják Bajorországban.

„Egyre nehezebb a saját utánpótlásból szupersztárokat kinevelni A korosztályos csapatból egyre nagyobb az ugrás a profik felé. Gyakran nincs ma már ennyi türelem. Müller megtestesíti a Bayernt, hihetetlenül értékes a csapat számára. Figyelni kell arra, hogy a bajor gyökerek megmaradjanak. De ez egyre komplikáltabb. Müller újra csúcsformában van, szuper idényt fut. Egyike azoknak, akiknek ragyogóak az ösztöneik és megőrzik hidegvérüket a kapu előtt. Nem csupán a Bayernnél, de sok játékosnál ő a példakép” – mondta a minap hősünkről Ottmar Hitzfeld, a klub történetének egyik legsikeresebb vezetőedzője.

Aligha véletlen, hogy az ő szavaival egybecsengenek Kahn gondolatai is. Az 1994 és 2008 között a Bayernben védő, kultikus figurává nemesedő kapus jelenleg betanulási időszakát tölti, de már most azt mondja: „Szeretném, ha sok fiatal kerülne a profi csapathoz. És szeretnék olyan játékosokat találni, akikkel a szurkolók azonosulni tudnak, és akikkel azonosítani tudják a Bayern Münchent.”

Az élő példa köztük jár, bolondok lettek volna lemondani róla.