Dárdai Pál: Megvisel az évek óta tartó élet-halál harc

– Hogy van?
– Köszönöm, jól – felelte a Nemzeti Sport érdeklődésére a Hertha vezetőedzője, Dárdai Pál csapata hétfő délelőtti edzése után. – A Morgenpostban megjelent egy friss kép rólam, azt kell mondjam, nagyon jól nézek ki rajta. Más edzők összerogynak öt vereség után, én ki vagyok simulva.

– Tényleg jól van?
– Jó, nem tagadom, én is fáradok… Engem is megvisel az évek óta tartó élet-halál harc. Lehet, hogy szükségem lenne némi pihenőre. Zsinórban ötször kikaptunk, ez mindenkit bánt Berlinben, értelemszerűen engem is. Amióta én állok a Hertha élén, nem volt részünk hasonlóban. Természetesen sajnálom, hogy így alakult, de futballöltözőben nőttem fel, tisztában vagyok vele, egy csapat életében előfordul ilyesmi. Ugyanakkor százötvenszer elmondtam már, ha a vezetők úgy érzik, én vagyok a Hertha fejlődésének a gátja, szóljanak nyugodtan, nekem nem probléma.

– Ha hétfőn nem is szóltak, meglepődne, ha kedden szólnának?
– Nekem nincs három vagy öt évre szóló szerződésem. A vezetőknek megvan a lehetőségük arra, hogy minden évben meghosszabbítsák a következő idényre, ezt az idén már megtették. Mint ahogy arra is megvan a lehetőségük, hogy bármikor azt mondják, köszönjük, Pál, amit eddig a klubért tettél, de most ennyi volt. Mondhatják ezt már kedden, jövő csütörtökön, de a nyáron is. Abban biztos vagyok, ha elköszönünk egymástól, úriemberek módjára tesszük.

– Ha erre sor kerülne, mit tenne?
– Kipakolnám a szekrényemet, elmennék szabadságra, onnan visszatérve pedig arra az emeletre költöznék a klubházban, amelyen az utánpótlásedzők dolgoznak. Vagy elfogadnék egy másik ajánlatot, abból ugyanis akad egy-kettő. Az utóbbi években azért szereztem nevet a szakmában. Ja, és van egy harmadik út is: mivel a karrierem során tönkrement bokám miatt rokkantnyugdíjas vagyok, elmegyek nyugdíjba.

– Bocsásson meg, de nehezen akarom elhinni, hogy ennyire lazán kezeli a helyzetet.
– Azért nem idegeskedem, mert nincs miért. Sosem kapaszkodtam betegesen a kispadba, most sem teszem. Ha holnap azt mondják, hogy álljak fel, zokszó nélkül felállok. Amikor kétezertizenöt februárjában kineveztek, tudtam, ezen a szinten egy edző átlagban tizenhat-tizennyolc hónapot él meg egy csapat élén. Én ötven hónapnál járok. Meglehet, lesz még folytatás, de az sem zárható ki, hogy egyelőre itt a végállomás. Ebben a helyzetben hideg fejjel kell gondolkodni, nekem ugyanúgy, mint a vezetőségnek. Egyvalamit szabad csak nézni, mégpedig azt, hogy a Herthának mi a legjobb. Ebben a történetben nem az én személyem a lényeg. Mindennél és mindenkinél fontosabb a csapat.

– Az elmúlt hetekben mi volt a baj a csapattal?
– Aki javarészt fiatal játékosokkal dolgozik, tudja, a megtorpanás benne van a pakliban. Egy jó brigádban munkásnak, zseninek és vezérnek is kell lennie. Nálunk a vezérek terén nagy az űr. Vedad Ibisevic és Salomon Kalou még mindig az lehetne, de előbbi a harmincötödik, utóbbi a harmincnegyedik életévében jár, már nem várható el egyiküktől sem, hogy a hátára vegye a gárdát. A fiatalok ügyesek, sokra is vihetik, de velük szemben türelmesnek kell lenni. Mindent megtesznek, a korukból fakadóan azonban benne van a hiba a játékukban. Ezért nem is lehet számon kérni rajtuk a visszaesést.

– Önön viszont számon kérhetik a gyengébb szereplést…
– Erre csak azt tudom felelni, hogy bármikor meg lehetett nézni az edzésemet, bármikor be lehetett ülni a taktikai értekezletre – az őszinte kritikára vevő voltam és vagyok, a rosszindulatra nem. Tény, a szezon végére elfogyott az erőnk, ám ez a Herthánál sajnos gyakran előfordul. Berlinben nem olyan bő a keret, mint másutt, ráadásul az idén jóval több sérülés és eltiltás sújtott minket, mint a korábbi években. Persze azok után, hogy az ősszel huszonnégy pontot szereztünk, bíztam a szebb tavaszban. Jóllehet, nem én mondtam, hogy ennek a csapatnak Bajnokok Ligája- vagy Európa-liga-indulást érő helyen kell végeznie… A német lapokban találták ezt ki.

– Azt is megírták, hogy elfogyott önnel szemben a türelem, s legkésőbb a nyáron távozik.
– Biztosan tudnak valamit… Ez egyébként többnyire úgy működik, hogy ha a vezetők bizonytalanná válnak, felhívják az irodába a futballistákat, és megkérdezik őket: na, maradjon az edző? A futballisták először azt mondják, nincs vele semmi probléma, de amikor még egyszer megkérdezik őket, közlik, hogy áh, már nem lehet vele együtt dolgozni. Oda akarok ezzel kilyukadni, hogy általában nem a vezetők, hanem a labdarúgók döntenek úgy, hogy az edzőnek mennie kell. Persze az is előfordul, hogy a vezetők nem kérdeznek meg senkit.

– A Hertha futballistái vajon milyen álláspontot képviselnek?
– Jó és őszinte a viszonyunk, ezért kértem őket, ha valami nem tetszik nekik, jelezzék, de még senki sem jött oda, hogy „Tréner, ez így nem klappol”. Ebből arra következtetek, hogy még nem mentek fel az irodába. De akár felmennek, akár nem, tudomásul kell venni, hogy egy csapat életében időnként kellene új arcok.

– Ez úgy hangzik, mintha felkészült volna a búcsúra.
– Egyszer mindennek eljön az ideje.